Hetalia: Magányos tél

Adatok
	Fandom: Hetalia Szereplők: Ivan Braginsky (Oroszország) (E/1) Figyelmeztetések: - Leírás: Oroszországnak el kell hagynia hazáját, a fagyos tél otthonát, de ezt az évszak nem akarja annyiban hagyni… folytonosan megállítja az országot, és ő mindig beleegyezik egy utolsó éjszakába, ám feltartójának ennyi nem elég. Ő azt akarja, hogy Iván örökre vele maradjon. Egyedül, a fehér hó rengetegben… Státusz: l Dátum: 2010
Zene

✖ ✖ ✖

Szeretem a telet. Olyan nyugalmas, olyan csöndes. Állni kint a hidegben, és nézni, ahogy a hópelyhek lefelé szállingóznak, elmélyülni a gondolataidban, aztán ráébredni, hogy be kéne menned, mert ha nem teszed, még megfázol, és betegnek lenni nem jó dolog. De mi erősnek hisszük magunkat, ezért azt gondoljuk: „Ugyan, mit számít egy kis megfázás?” Pedig még ez a kis megfázás is nagyon sokat számít. Mert ha a megfázás súlyosbodik, akár tüdőgyulladásod is lehet, vagy még rosszabb. Ebben elgyengülsz, és akkor már azt mondod: „Mért voltam ennyire naiv? Mért nem gondolkodtam előbb?” De akkor már nem számít, mert megtörtént a baj. Gyenge lettél, a hó betemetett, és még ha csak egy kicsit is, de bajt okozott.

Én ennek ellenére szeretem a telet. Ebben nőttem fel, innen származnak a legszebb emlékeim, és a vágyaim is innen szálltak tova a világba. De most itt kell hagynom… nem maradhatok tovább. Mert hiába voltam gyenge a betegségtől, lassan megerősödtem, és már semmilyen hideg nem árthatott nekem. Ezt a területet ismerem, tudom, honnan látszanak legjobban a hófödte hegycsúcsok, hogy honnan jön a legerősebb hóvihar, vagy, hogy a farkasok melyik domb tetejéről vonyítanak esténként. Mindent tudok róla, és ez elszomorít. Mert ha nem ismerném, ha nem lenne már az egész az enyém, nem untam volna meg, nem nőttem volna túl, és most nem kellene itt hagynom. De így muszáj. El kell mennem innen, mert csak így élhetem túl.

Egy hópehely a kezembe hullik, de azonnal el is olvad. A táj szikrázik körülöttem, a vihar pedig egyre erősödik. Mintha itt akarna tartani, mintha meg akarna akadályozni abban, hogy elmenjek… a szülőhazám.

Sajnálom, de nem maradhatok. A szél egyre erősebben fog fújni, az idő egyre keményebb lesz, és már a hó sem fog szikrázni. A tél ridegsége hamarosan gyilkos kegyetlenséggé változik majd át, olyanná, amilyenné engem is tett az évek alatt, de ezért sosem haragudtam rá. Mert megtanított valamire. Megtanított az életre.

Nagyot sóhajtom, mire egy pillanatra a sok kis pehely felfut az orromba, de rögtön ki is szaladnak páraként, mikor a levegőmet kifújva egy kis fehér leheletfelhőt hagyok magam előtt. Egyre fagyosabb körülöttem a kilátás. Ha nem indulok el most, a végén még várnom kell egy napot a költözéssel, ami nem lenne jó, mert ezzel csak még jobban fájna a búcsú.

Így hát szőke hajamba túrva megrázom a fejem, és lépek egyet. A jeges fehérség már a térdemig ér. Különös, vajon miért dühödött fel hirtelen ennyire a hóvihar? Rám mérges, amiért elmegyek? Amiért itt hagyom őt, a tájait és a hazám? Talán. Vagy egyszerűen csak ő is szomorú. Szomorú, mint én, ezért tombol. Mert mindig azokon töltjük ki a haragunk, akiket a legjobban szeretünk, nem?

Dülöngélve jutok egyre előrébb a fogcsikorgató hidegben, ami mást már visszafordulásra kényszerített volna, de engem nem. Elhatároztam valamit, és a tervem szerint fogok cselekedni, történjen bármi!

Egy faág az arcomba csap. Későn veszem észre, már nem tudok elhajolni előle. Kesztyűs kezemmel az arcomhoz kapok, és sziszegve próbálom elszigetelni nyílt sebem a külvilágtól. A végén még a vérem is rám fagy a nagy hidegben. Bár, amilyen forró…

Tenyeremet a homlokomon tartva mennék tovább, de mielőtt még megtehetném, ugyanarról a fáról egy óriási kupac hó hullik rám. Prüszkölve bukok elő a jég temetése alól, és körbenézek. Körülöttem minden fehér. Épp, ahogy régen is. Megnyugtatóan fehér. Itthon vagyok.

Egy darabig csak nézek magam elé, majd mikor az égő érzés már a sálam és kabátom alá is befészkelődik, felnevetek. Hát nem engedsz el, ugye? A szél most elcsendesül, és lágyan a fülembe susog.

„Maradj Oroszország, maradj… csak még egy kis időt!”

Mosolyogva dőlök hátra a kupacon, és a sötét égboltot kezdem bámulni.

„Legyen hát.”

Maradok, de csak egy estét. A mostanit. Aztán el kell mennem… el kell mennem, te is tudod! Itt kell hagynalak. Muszáj… muszáj kimondanom, hogy ég veled!

Végül becsukom a szemem, és kezeimet széttárva a hó felszínére fekszem. Végül is ez annyira szomorú. Nem volt soha egy barátom se, nem értett meg soha senki más, csak te. De te nem létezel. A tél nem egy személy. Egy jelenés, egy emlék, valami, ami nem érthet meg, hiába is szeretném.

Minden elhalkul. Már nem szólsz hozzám. Nem szól hozzám senki. Egyedül maradok. Csak a saját lélegzetemet hallom, majd egy lény puha lépteit. Egy árny suhan el felettem, a képembe liheg, szinte látom, ahogy rám vicsorog. Kinyitom lila szemeim, és elmosolyodom. Szeretnéd, ha örökre veled maradnék, ugye? Bocsáss meg, de nem lehet. Mert el kell mennem, muszáj… akkor is, ha neked ez nem tetszik.

Tél… olyan nyugalmas, olyan csöndes, olyan halálosan néma. Itt élek én. Egyedül. Mert a tél már csak ilyen. Magányos és zord…