Hetalia: Auf Wiedersehen, Bruder!

Adatok

Fandom: Hetalia Szereplők: Ludwig Beilschmidt  (Németország), Gilbert  Beilschmidt (Poroszország) Figyelmeztetések: angst Leírás: Németország parancsba kapja, hogy likvidálja Poroszországot, mert az állam többé nem létezhet. A német azonban sokáig nem tud eleget tenni az utasításnak, kéri bátyját, hogy menjen el magától, de Poroszország nem hajlandó belemenni a dologba. Harcolnak, szócsatákat vívnak a múltról, végül Németország feldühödik, és lelövi testvérét. Poroszország megszűnését szimbolizáló fiction. Státusz: l Dátum: ? (2010/11 körül)

✖ ✖ ✖

 Az ég felhős volt, borús, esőre állt, pedig az évszakra ez nem volt jellemző. A madarak összehúzták magukat, a fák nyekeregve hajlongtak a szél ostromlása alatt. A növényrengeteg egy ponton teljesen szétvált, és elénk tárta a kavicsos, poros völgyben álldogáló két férfit. Mindkettőjük kezében kard volt, bár az övükben ott lapult a pisztoly is. Használhatták volna, de nem lett volna tisztességes, nem lett volna elég hosszú. És nem vall a fajtájukra, hogy akár egy percet is elhanyagoljanak.

Ugyanolyan magasak voltak, csak az öltözetük volt más. Maguk mellett pihenő karjuk bármikor készen állt arra, hogy támadjanak, csak a megfelelő pillanatot várták. Az egyikük, a korban feljebb járó elmosolyodott. Ezüst tincseivel a szél minduntalan játszott, háta mögött lévő köpenyét lengette.

- Mi lesz, Nyugat? Mire vársz? - kérdezte végignézve az előtte állón, mire az még ridegebb, még komolyabb képet vett fel.

Hátrafésült, szőke haja meg sem rezzent a szellő unszolására. Ruhájához nem illett a kard, sokkal inkább valami erősebb fegyvert lehetett elképzelni mellé. De az erőviszonyok csak így egyenlítődtek ki. Illetve… ők így érezték.

- Utoljára kérlek rá, Poroszország. Menj el. Többé nem lehetsz önálló. Így döntöttek. Vagy beletörődsz, vagy kénytelen leszek megölni téged - válaszolt a német ridegen, szavai mintha már akkor mardosni kezdték volna az ember lelkét, tépni a húsát, emészteni a testét. Komolyan gondolta. Sajnos túl komolyan.

- Valóban? Meg tudnád ölni a saját bátyád? - A szőke erre lehajtotta a fejét, mire az ezüsthajú arcára gúnyos vigyor ült ki.

- Ha nem hagysz más választást, igen. - A porosz képéről erre lefagyott a mosoly, és a kardját két kézzel megmarkolva előrébb lépett.

- Ne csináld ezt velem. Ne merj tőlem ilyet kérni! - morgott rá öccsére, és már neki is ment.

A kardok csattanása minden odújában nyugvó lényt felvert, a madarakat menekülésre késztette. A fegyverek szikrázva váltak el egymástól, lendületet gyűjtve egy újabb csapáshoz. És ez így ment tovább. Senki nem tudott győzni. A két férfi immár lihegve, összekócolt hajjal és itt-ott elszakadt ruhával meredt a másik szemébe, és mindketten ugyanazt a fényt látták. Az elszántság fényét. Egyikük sem fogja feladni.

- Azt hittem - szólalt meg hirtelen az idősebb, a kisebbet pásztázva. - Azt hittem, mi mindig egymás mellett maradunk. Azt, hogy mindig segíteni fogjuk egymást, és kiállunk a másik mellett. Tényleg úgy gondoltam, hogy jó testvérek vagyunk.

A német nem akart figyelni rá, mert tudta, hogy ezzel csak el akarja gyengíteni. Bátyja ilyen szempontból sokkal határozottabb és erősebb volt nála, tudta, hogyha sarokba szorítja, nem lesz majd képes likvidálni őt.

- Az emberek változnak, épp, ahogy a helyzetek is. Nem állhatok melletted, bátyám. Ezt neked kellene a legjobban megértened. - Az ezüsthajú erre undorodva felciccent, majd arcán arrogáns kifejezéssel lejjebb hajtotta a fejét.

- De nem tudom megérteni. El akarod venni mindenem. A területeim, a népem, saját magam. Meg akarsz ölni. Mindenképpen meghalnék, akkor meg már hadd döntsem el én, milyen körülmények között! - Az ifjú karja megint lesújtott, kezdődött az újabb haláltusa. De halálnál még nem tartottak. Az erejük megoszlott, nem tudtak végső ütést mérni a másikra. És nem hiába, testvérek voltak. Szerették egymást. Az ütéseikben nem volt gyűlölet, sem harag. Nem küzdöttek semmiért. Nem volt tétje. Ezzel mindkettőjük tisztában volt.

- De ha engem le is győzöl, mit tervezel? Te magad mondtad: az országodnak mindenképpen vége. Hiába teszel akármit, ez már eldőlt. Feleslegesen hadakozunk - állt meg a fiatalabb, és ez épp elég volt testvérének, hogy lesújtson rá. A kard kirepült a szőke kezéből, messze az egyik fa alá, ám mikor elindult volna érte, éles penge szegeződött a torkának.

- Hogy mit tervezek? - A szürke szemeiben megcsillant a fájdalom. - Átveszem a helyed. Én leszek az új Németország. Te pedig szembesülsz vele, milyen súlyos dolgot is kértél tőlem! - Komolynak tűnt, és még sem volt az. A földön ülő nem tudta, mit gondoljon. Már kezdte magát elszánni. Poroszország nem létezhet tovább. A bátyja nem létezhet tovább. Likvidálnia kell. Meg kell ölnie. Ha lenne elég ereje hozzá…

- Hé, öcsi. - A kard az álla hegyét karcolta, így kénytelen volt ránézni a felette állóra. Az csak gúnyosan pillantott le rá. - Emlékszel, mikor először találkoztunk? Te már akkor is nagyon erős voltál. De csak az én irányításom alatt lehettél még hatalmasabbá. - Németország ezt pontosan tudta. Jól emlékezett arra a napra, de nem szerette, ha felhozták. Az egyik gyengéje volt.

- Emlékszem - válaszolt mély, keserű hangon, bátyja pedig lejjebb hajolt hozzá, a kardot még mindig neki szegezve.

- És arra emlékszel, mikor az első kutyádat kaptad? Én adtam neked. Riesengrossnak (Hatalmasnak) nevezted el. Még akkor sem voltál elégedett. - Németország behunyta a szemét. Nem akarta ezeket hallani.

- Ludwig. - A szemei ismét kinyíltak. Bátyja a nevén szólította, és ez szokatlan volt tőle. Arckifejezése még ennél is jobban meglepte. Mintha most tényleg szomorú lett volna. - Azt akartam, hogy szép életed legyen. Mindig boldognak szerettelek volna látni. De ahogy mondtad, az idők változnak. - Tekintete egy pillanat alatt megkeményedett. - Akkor azt hittem, erős nemzet lesz belőled. De most látom csak, mennyire gyenge is vagy. Csalódtam benned. Többé nem vagy az öcsém. - Kardját elemelte a férfi arca felől, és visszacsúsztatta az övébe. - Csak egy szánalmas kis vesztes. - Azzal megfordult, és elindult.

A szőke meglepett, megrökönyödött képpel bámult utána, majd a düh hirtelen átjárta minden porcikáját. Úgy. Hogy gyenge lenne? Na majd megmutatja ő, mennyire is gyenge!

Pillanatok alatt talpon volt, övéből a pisztoly villámszerűen került elő, és láthatatlanul, szinte túl gyorsan véget vetett az egésznek. Ha nem dörrent volna, a német talán el sem hiszi magának, hogy tényleg megtette. Pedig megtette. Elég erőt gyűjtött hozzá. Likvidálta Poroszországot.

Először úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Az ezüsthajú felé fordult, csak egy remegéshullám futott végig rajta. Aztán a kezét az övéhez emelte, mintha viszonozni akarná a támadást, de végül semmit sem tudott tenni. Szépen lassan előre dőlt, majd landolt a por és kavics rengetegében.

Németország ösztönösen kapott utána. Még éppen meg tudta akadályozni, hogy végleg a porba hulljon. Mellé térdelt, és a fejét az ölébe emelte. A porosz még élt. Keze ott pihent, ahol a golyó távozott a testéből. Átrepült rajta. Remegett. Németország tudta, hogy nagyon fáj neki. De testvérén ez mégsem látszott. Mosolygott. Vörös szemei beletörődőn csillogtak.

- Hát így… lesz vége? - nyögte a szavakat minduntalan újraformálva, mivel a szájából kis patakban folyó vér megakadályozta a rendes beszédben.

A felette lévő szőke nem felelt. Jól tudta, hogy hibát követett el. Tudta, hogy nem volt tisztességes. De nem tehetett mást. Az istenért, nem! Csak ezzel tudta megnyugtatni magát.

- Figyelmeztettelek. Nem kellett volna idáig fajulnia. - Poroszország erőtlenül rázta a fejét, majd ismét öccsére pillantott. Zavaros tekintetéből büszkeség áradt.

- Valahogy éreztem, hogy így… lesz. Mindig is tudtam, hogy… - mondandóját köhögése szakította félbe, bíbor vére egyenruhájára fröcskölődött. Németország egy darabig még bírta. Kemény fából faragták. Ő bizony nem fog elérzékenyülni. 

- Nyugat! - A szőke felé fordult, bátyja pedig meggyötört arccal mosolygott rá. - Ígérd meg nekem… hogy sosem felejtesz el. Hogy mindig észben tartod majd… ki voltam.

A német rezzenéstelen arccal bólintott. Máshogy már nem tudta palástolni az érzéseit.

- Énekeld el… azt a dalt, amit még régen tanítottam meg neked. Kérlek… - A német pontosan tudta, melyik dalról van szó, és ha nem Poroszország lett volna a karjaiban, nemet mond a dologra. De ezt utolsó kívánságként fogta fel. Így ha kissé elfojtott hangon is, de belekezdett az énekbe.

- „Valami, mint az igazság, valami, mint a hűség. Valami, mint a szeretet, az, amiért harcolnom érdemes.”

Poroszország mosolygott, a szeme egyre ködösebbé vált. Maga mellett pihenő kezét lassan felemelte, és Németország karjához érintette. A szőke értetlenül nézett oda, de hamar világossá vált neki. Poroszország kezében ott lógott kereszt alakú nyaklánca, olyan, mint ami véres egyenruháján is volt. Bátyja ezt akarta emléknek magáról. Németország elvette tőle az ékszert, és kezét az övébe helyezte.

- Köszönöm - suttogta felé halkan, de fivére már nem hallhatta. Arcán mosollyal, üres szemekkel meredt a világba. Már nem tudta viszont fogni öccse kezét.

A német azonnal megérette a dolgot, és bátyja kezét megszorítva magához ölelte. Szeme sarkában könnyek csillogtak.

- Bocsáss meg… kérlek, bocsáss meg… - mondta halkan, elakadó hangon, bár tudta, hogy már nem számíthat elnézésre. Mert megtette, amire utasították. Likvidálta. Megölte. És ez most őt fogja megölni belülről.

Miközben a fiú nyakába borulva sírt, valami hideg hullott a tarkója fölé. Először azt hitte, csak képzeli, de a hidegség nem akart elmúlni, egyre több ponton adott tudomást magáról. Németország végül felnézett. Könnyes arcára rögtön rászállt néhány hideg kis pille. Hó volt az.

Hó… de ilyenkor? Tél végén… esik. Mintha még ebben is őt látná, ez is az ő tiszteletére lenne. Hiszen ő is szerette a havat.

A könny lehűlt a szőke szemében, ő pedig kézfejét az arcához emelve felállt. Óvatosan helyezte bátyja fejét a földre, majd még egyszer végigpásztázta kék íriszeivel. A testén valami megmagyarázhatatlan érzés futott át. Már most hiányzott neki.

Szomorúan elmosolyodott.

- Auf Wiedersehen, Bruder! - suttogta maga elé, majd hátraarcot vágott, és a nyakláncot a zsebébe csúsztatva, lassan elindult.

R.I.P. Poroszország!

1947. február 25.

„A porosz állam ezúton megszűnik.”