Hetalia: Fájdalom

Adatok

Fandom: Hetalia Szereplők: Ludwig Beilschmidt (Németország) (E/1), Gilbert  Beilschmidt  (Poroszország) Figyelmeztetések: kínzás, angst Leírás: Poroszország háborúkba keveredik, és szeretné, ha Németország is vele harcolna, de ekkor ő még semmilyen formában nem rajong az ötletért. Ezért a báty keményebb eszközökhöz folyamodik, de mivel nem tudja betörni öccsét, megelégszik annak utálatával is. De vajon meddig? Státusz: l Dátum: ? (2010/11 körül)

✖ ✖ ✖

Mennyire fáj, ha megütnek? Általában igyekszel elkerülni, hogy ez megtörténjen. De nem akkor, ha katona vagy, és ez a mindennapjaid része. Nem akkor, ha bármikor komolyabban megsérülhetsz, és nem emberi kéz által, hanem kés, vagy egyenesen puska által. Akkor már inkább azt mondod, hogy „nekem a verés kell”. Igen. Mondhatnám ezt is. De ha vele kell harcolnom… az teljesen más. Őt nem akarom bántani. A fivérem. Persze, az ő álláspontja megint más. Ő meg akarja mutatni, mennyivel erősebb is. Olyanná akar nevelni, amilyen ő maga. De ez nem fog menni neki. Lassan ő is kezd rájönni.

- Állj fel! - parancsolja rideg, kemény hangján, az arcán pedig egy csepp érzelem sem látszik. Vörös szemei most még ijesztőbbek, mint bármikor máskor. Földbe tiport testem pedig nem akar engedelmeskedni, de tudom, mi történik, ha nem teszem. És azt nem akarom. Túl sok ember látná. Legközelebb az egész hadsereg előtt fog eltángálni.

Lassan feltápászkodom, egyik kezem erősen szorítva, de majdnem ismét visszaesek a földre. Ő csak komoran néz rám, mintha egyenesen belém látna. A vesémbe, az agyamba, a szívembe… tudja, hogy akkor sem fogok visszaütni.

- Mi értelme ennek, tesó? Úgy sem változtatod meg a döntésem… ettől nem leszek erősebb - próbálkozom enyhébb hangon, de mit sem érek vele.

- Kuss legyen! - vág a szavamba, öklét maga elé emelve, és nekem fut. Üt, ahol ér, én pedig tűröm, csak néha nyekkenek egy nagyobbat. Végül gyomorszájon vág, amitől ismét összeroskadom. Fáj. Iszonyatosan fáj. Éget, szúr, és meg akarok fulladni tőle. De legjobban mégsem kívülről fáj, hanem belülről.

- Ez lennél te, Ludwig? - guggol le elém a bátyám, és a hajamnál fogva emel fel. - A híres árja fajod ennyit tud csupán? Csalódott vagyok. És dühös. - A tekintete csak úgy lángol, annyira, hogy komolyan félni van tőle kedvem. Félni, rettegni, elfutni, és nem visszanézni… igen. Ez lenne a legegyszerűbb. A leges legegyszerűbb. De ezzel semmi sem oldódna meg.

- Nem leszek az… akinek te akarsz - nyögöm vért köpve, kicsi az arcára is megy, de úgy tűnik, nem nagyon érdekli. Eltaszít magától, aztán feláll, és a zsebéből egy cigit vesz elő. Meggyújtja, szív belőle, és a füstöt az arcomba fújja. Köhögöm. Nem törődik velem. Nyugodtan elszívja a szálat, aztán közvetlen előttem nyomja el a földön. Kitágult szemekkel meredek a hamvadó csikkre. Két centivel arrébb, és az orromon égett volna el.

- Eleget pihentél már, Puhány Ludwig? - néz ismét rám, én pedig megerőltetve magam, lassan feltápászkodom.

Minden izmom sajog, a végtagjaim legszívesebben leszakadnának, és legszívesebben hagynám is nekik. De még akkor sem kímélne meg. Nem tudom, mit akar ezzel elérni. De, tudom… belőlem akarja megformálni magát. És addig lesz ilyen kegyetlen, amíg magamtól bele nem megyek. Félek. De férfiként fogom tartani magam.

- Nem fogok harcolni veled, bátyó, és mással se - kezdem el megint, de már csattan is az ütés az arcomon. És megint… megint… a bőröm több helyen felszakad, az arcom ég, és érzem, hogy már máshol is kezdenek feldagadni az ütések helyei. A szemembe vér folyik, a látásom egy pillanatra kihagy, mikor teljes erejéből húz be. Hátratántorodom, és hanyatt terülök a földön. Gilbert a kezéről lehulló vörös fáslit kötözgeti, amin minden csepp vér az enyém. Nem tudom, élvezi-e ezt. Én nem. Legszívesebben sírnék. Hamarosan meg is fogom tenni. De az már az utolsó tettem lesz. Nem csak testileg, de lelkileg is össze fog törni.

Felém lépked, és lebámul rám. A zsebéből egy újabb cigit vesz elő, és meggyújtja. Dermedten nézem, ahogy elszívja, bár a szemem alatti lila monoklitól alig látok valamit. Most elszívta. Lehajol hozzám. Összerezdülök, mikor a hamvadó csikkel a fejemhez közelít. A szemembe könnyek gyűlnek. Ha most rajtam nyomja el, komolyan összeomlok… és sírni fogok, mint egy gyerek. Mert tulajdonképpen az is vagyok. Egy tinédzser, aki kénytelen elviselni a szadista bátyja kínzásait. Szó nélkül. Kényszerítve. Egyedül.

Fáj.

Ez belülről fáj a legjobban.

- Mitől félsz, kicsi öcsikém? Nem bírod a fájdalmat? Pedig tettem már ennél csúnyább dolgokat is veled… emlékszel? - Összeszorítom a szemem, nem akarom látni, se hallani, csak azt akarom, hogy legyen már vége. Gilbert meg fog ölni. Lelkileg fog megölni! És még élvezni is fogja. Gyűlölöm a bátyám. Tiszta szívemből!

A cigi hamuja az orromba hullik, köhögnöm kell tőle. A füst még csukott szemeimen is áthatol, egyre több könnyet csalva bele. Várom a fájdalmat. Már megváltás lenne. Vége lenne. De ezúttal…

A fájdalom nem következik be. A cigifüstöt már nem érzem, a levegő is tisztább, pedig biztos, hogy Gilbert itt van még mellettem. Hallottam volna, ha feláll, és elmegy.

Lassan kinyitom dagadt szemeim, és még könnyeimen keresztül is látom, ahogy a bátyám lesütött fejjel bámulja a padlót, a cigi pedig a saját kezén van elnyomva. Nyüszítek egyet, nem akarom, hogy magát kínozza, az ugyanannyira fáj, mintha velem tenné. Mért csinálja ezt? Nem értem. Ha magát akarja látni bennem, nem így kellene tennie. Én sosem tudok olyan lenni, mint ő. Nem leszek soha ilyen szívtelen! Bátyó… mért teszed ezt velem?

Rám pillant, vörös szemei komolyak, de a ridegség most hiányzik belőlük. Hirtelen ránt fel állásba, alig bírom megtartani az egyensúlyom, de valahogy csak sikerül. Szőke hajam csimbókokba hullik az arcomba, kék szemeim üresek és megviseltek. Lihegek, fáj mindenem, nem akarom tartani magam. De ha meg is tenném, Gilbert akkor is sokkal magasabb lenne. Vagy három fejjel. Nem hiába. Ő tizennyolc éves, én pedig csak tizennégy…

- Szánalmas vagy, Ludwig Beilschmidt. Nem érdemled meg, hogy viseld a nevem. - A tekintete szinte szúr, ujjai pedig erősen a kezem köré kulcsolódnak. Még érzem a cigaretta melegét, ott, ahol elnyomta magán, és ettől csak újabb könnyek gyűlnek a szemembe. Mért jó ez? Mért? Gilbert… fivérem… mért?

Közelebb ránt magához, majd a másik kezét emeli fel, amitől görcsbe rándul minden izmom. Hát folytatni akarja. Megint meg akar verni… lehunyom a szemem, el akarok aludni. Minél hamarabb. Most azonnal!

- Nézz rám. - A fejemet rázom. Nem akarom… - Nézz rám! - most már kiabál, ezért felnyitom könnyes szemeim, és remegő tekintetemet rá emelem. Engem bámul azokkal az istenverte vérszínű szemeivel. Ilyenkor leszek rosszul tőle. Még a tűréshatáromon túl is kínoz.

És most csak néz. A tekintete gyorsan változik, hol szigorú, hol lemondó, hol szánakozó. De megbánást egyszer sem látni benne. Elengedi a ruhám, én pedig ismét összegörnyedek. Megint a zsebébe nyúl, de a doboz, amit kivesz, már üres, nincs mire rágyújtani. Morog valami érthetetlen káromkodást, aztán felsóhajt. Az üres dobozt eldobja. A kezét a fejemre helyezi. Éppen azt, amin látszik az előző cigi égésnyoma.

- Jól figyelj, nyomorult kis testvérem. Két választásod van. Egy: komolyan venni a harcot. Kettő: meghalni. Egyik se kellemes. De választanod kell közülük. És nagyon remélem, hogy az elsőt választod. - Erőtlenül megrázom a fejem. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Én komolyan… tényleg… tényleg nem…

- Fáj, ha megütnek? - Értetlenül pillantok rá. Rezzenéstelen, komoly arccal bámul vissza. Fehér bőrére rásütnek a Nap reggeli sugarai, amik az edzőterem ablakán szűrődnek be. Így még sápadtabbnak tűnik.

Bólintok. Simít egyet a hajamon, és fejét a fény felé fordítja. Szemei rózsaszínbe váltanak, majd még az a kevés szín is kimegy belőlük, amit eddig láttam. Csak áll előttem, mint egy kőszobor, mereven és megrendíthetetlenül. Ő maga is olyan hideg, mint a kő.

- És az mennyire fáj, ha megütlek? - A szemeim nagyra nyílnak, nem értem, mért kérdez most ilyeneket. Lassan rázni kezdem a fejem, mert tudom, hogy ezt várja el tőlem. A hazugságot. Hogy kemény vagyok. Hogy jó harcos. Hogy erős. Hogy csatlakozom hozzá a háborúkban. De én nem akarok. Nem, és kész! Szabad vagyok. Nem függöm senkitől. Tőle se. Ha kínoz is, nem fogok. Nem… nem!

Ezek a gondolatok visszhangzanak a fejemben, de belül mégis gyenge vagyok. Mert szeretem a bátyám. Szeretem, és kész. Akármilyen is. A bátyám. A testvérem. Az egyetlen…

- Heh - leveszi a kezét a fejemről, mire felnézek rá. Megint engem néz. A tekintetében ezerféle érzelem van, túl sok ahhoz, hogy meg tudjam nevezni őket. De egy biztos. Csillog a szeme. Túlságosan is. Bátyó, te… - A legjobban… itt tud fájni - helyezi a kezét a mellkasomhoz, éppen a szívem fölé. - Nincs szörnyűbb annál, mintha itt fáj. Tudod, miért? Mert a fizikai sebek mindenképpen begyógyulnak, de elég egy seb a szívedre, hogy az egész életed elromoljon. Érted már, öcsi? Te vagy az én sebem. Utállak téged.

Könnyeim lassan folynak le az arcomon. Ég mindenem, sajog és jajgat, de nem is érzem. Van valami, ami sokkal jobban fáj most. A szívem. Ez volt a végső csapás. A kegyelemdöfés. Az én utolsó sebem.

Utál… utál… nem is szeretett soha. Pedig én szerettem. Tényleg azt hittem, hogy jó testvérem lesz! De azóta folyamatosan csak bánt, ver, kritizál és eltipor. Mintha a kezdetektől fogva meg akart volna ölni. De nem akartam elhinni magamnak. Ki hinné ezt el..?

- Naiv vagy és ostoba. Mindig is ilyen voltál. Csak az időmet pazarolom rád - lép el előlem, és hátat fordít nekem. - Te örökre vesztes maradsz. Az én szánalmas, vesztes kisöcsém, akit szívemből gyűlölök.

Elkeseredett képpel bámulok rá, miközben ő elindul, majd mikor elmegy, a földre rogyok, és úgy húzom össze magam, mintha csak egy begubózó hernyó lennék. Szívéből utál. És én azt hittem, nem hasonlítunk semmiben.

A vér és a könny már az arcomra száradt, a látásom kitisztult, de vasas ízt érzek a számban, az egyik karom pedig nem tudom mozgatni. A bal szemem alján nagy monokli, a testem pedig tiszta kosz, de élek. És a belső fájdalom lassan múlni kezd.

A kézfejemet szorongatva pillantok az ajtó felé, amin Gilbert az előbb hagyta el a termet. Mintha tényleg jobb lenne a levegő, hogy már nincs itt. Csak ez az átkozott cigifüst… elrúgom magam elől az egyik csikket, mély levegőt veszek, amibe minden bordám belesajog. Ez túl hatásos kiképzés volt. Túlságosan hatásos.

A tekintetem egyre határozottabb lesz, miközben az ajtót nézem. Lassan el is mosolyodom. Úgy. Szóval ez volt a célod, Gilbert. Hogy helyre verd a makacs fejem. Azt akartad, hogy mindenképpen legyen egy célom. Akkor is, ha az ellened irányul. Hogy valaki ellen mindenképp akarjak harcolni. Még ha ez maga a testvérem is. Fájdalmasan ironikus vagy, bátyó. De egyvalamit már tudok, és ezt ki is jelenthetem:

- Soha, soha az életben nem leszek olyan, mint te, Gilbert Beilschmidt! - kiabálom torkom szakadtából, a terem pedig visszhangzik, de nem tudom, más is hallja-e, amit mondok. Talán hallják. Talán nem. Nem érdekel. De kimondtam. Végre sikerült kimondanom! 

Eső. Hideg. Fegyverek. Vér. Puskák ropogása. Végzetes nap.

Végül mégis belementem, és most itt állok a nagy semmi közepén, kezemben az emberek életét kioltó fegyverrel, mögöttem tankok, előttem ismeretlenek, akik sorban hullanak el. Nem élvezem. Hányingerem van az egésztől. De csinálom, mert a bátyám ezt akarja. Báb vagyok egy sakktáblán. Méghozzá királyként. Ez a legszomorúbb az egészben.

Négy év telt el azóta, hogy megfogadtam, nem leszek olyan, mint ő. Négy év, és ez milyen gyorsan elszállt… az ellenségek azóta is ölik egymást, és most engem is bevettek a vitájukba. A halálos vitájukba. Mindez csak a bátyámnak köszönhető. Az én szívből utált bátyámnak. És nincsen egy mattlehetőségem sem.

Megállok, és egy szikla mögé vetem magam, a fegyverem szorosan a mellkasomhoz döntve. Csak el ne süljön. Öngyilkosságot elkövetni egy háború közepén nem lenne nehéz. Sőt, túl könnyű is lenne. Veszettül könnyű.

Az eső a szemembe hull, és eláztatja a ruhám. Leheletem kis felhőként látszik előttem. Fázom. Éhes vagyok. Én ezt az egészet nem is akartam!

Poroszország a harciasabb, ő militaritás, nem értem, nekem mi közöm ehhez… lehet, hogy Gilbert csak leckéztetni akar. Reméli, előbb elesek egy háborúban, mert annyira utál. Bárcsak így lenne. Bárcsak tényleg meghalna valamelyikünk!

Hideg szellő csapja meg az arcom, megborzongom. Léptek zaját hallom. Összehúzom magam, ujjam a ravaszon. Felkészülök a lövésre. Gyere csak, tudatlan idegen… egy német keze által fogsz meghalni.

Kiugrok a szikla mögül, és majdnem meghúzom a ravaszt. De előttem egy ugyanolyan egyenruhás férfi áll. Ezüst haja csapzottan lóg a szemébe, vörös íriszei pedig az idők során kifakultak. Már semmi élet sincs bennük.

Lihegünk, kis felhőket fújunk, de lőni egyikünk se lő. Pedig olyan könnyű lenne. És akkor vége lenne. Nem bántanánk tovább egymást. Vége lenne az egymással való harcnak. Végre boldogok lehetnénk!

De nem. Gilbert lehajtja a fegyvere csövét, és lehunyja a szemét. Ez okozza a vesztét. Meg akar fordulni, de hirtelen dörrenés hallatszik, és nem az ég az. Bátyám szemei kitágulnak, én pedig hátrahőkölök, majd nagy szemekkel nézem, ahogy a földre hullik. Mögötte egy fiatal fiú áll, puskáját maga elé tartva. A kezem gondolkodás nélkül meghúzza a ravaszt. A srác erőtlenül esik össze. Gilberthez sietek, bár magam sem tudom, mért. A karjaimba emelem, és egy darabig csak nézem, ahogy vörös vére lassan szétterül az egyenruháján.

- Ludwig - szólal meg erős hangon, mintha semmi baja sem lenne. Ráemelem kék szemeim. Most először látom a tekintetében. Megbánás. Vagy csak én akarom odaképzelni. - Egy vesztes vagy. Bocsáss meg, hogy ezen nem tudtam változtatni - elmosolyodik, és egyik kezét a mellkasomra helyezi. Éppen azt, amit annyi évvel ezelőtt az én kedvemért jelölt meg… - Viszlát, testvérem. Siess utánam. Nem akarok sokáig… magányos… lenni… - szavai fokozatosan elhalkulnak, a keze pedig lecsúszik a mellkasomról. A szemei üressé válnak, én pedig érzem, ahogy a lélegzése elgyengül, majd végleg abbamarad. Dermedt arccal bámulok le rá, és nem mozdulok. Pedig én végig tudtam. Tudtam, hogy ez lesz. Mert a háború már csak ilyen. És te ezért voltál oda. Ezt imádtad! Engem pedig képtelen voltál szeretni.

A földre helyezem Gilbert fejét, majd felállok, és lenézek rá. Fordult a kocka. Most én vagyok a túlél, és neked fáj. Nem… nekem is fáj. Éget, szorít, pedig utáltam. Az egyetlent. Az egyetlen bátyám… és mégis fáj. Elmosolyodom. Így, élettelen testtel a sárban már nem is tűnik olyan nagynak. Te kínoztál engem, bátyám, és tettél tönkre lelkileg. Ezért tiszta szívemből gyűlöllek. És mégsem. Mert valamire azért megtanítottál. Elviselni.

Idióta, önfejű Poroszország. Azt mondtad, én vagyok a te sebed. Mégis, egész életed alatt dolgoztál azon a seben, amit most hagytál bennem. Örülsz? Örülhetsz. Mert ez a seb többé már nem múlik el.

- Nem leszel magányos - suttogom magam elé, aztán lassan elindulok, kezemben fegyveremmel, vissza a dörgő puskák tömege közé.

Fájdalom. Érezted már? Nem. Nem érezhetted. Fogalmad sincs róla, milyen az a kín, amit én éltem át. Nem tudod, milyen viselni egy dögcédulát, és milyen a saját testvéred nyakából kitépni azt… erre nem készülhetsz fel… akármilyen erős is vagy.

Gilbert Weillschmidt

AB

porosz katona

(háborús halott)