Hetalia: 50

Adatok
	Fandom: Hetalia Szereplők: Alfred F. Jones (Amerika) (E/1), William Kirkland (Skócia) Figyelmeztetések: yaoi!, non-con, idegen nyelvi elemek (angol) Leírás: Amerika feltétlenül választ akar kapni egy kérdésre, de biztos forrásból. A kérdés persze Arthurral kapcsolatos, ezért úgy dönt, felkeresi a brit egyik (közel sem annyira jó) testvérét, Skóciát. Igen ám, csakhogy mint kiderül, a skót természet ezerszer rosszabb, mint az angol… és legalább annyival törtetőbb is. Státusz: l Dátum: 2013. február 4.

✖ ✖ ✖

Oké. Nem volt a legjobb ötletem, aláírom, de azért a legrosszabbnak sem gondoltam. Jó, mindenki más annak gondolta volna, de én azt hittem rendben van ez így! Eshettem volna még nagyobbat pofára? Nos igen, ha mondjuk még egy méretes banánhéj meg egy tükörfényesre suvickolt padló is besegít. Egyébként nehezen. De mindegy is, mert szerintem így is taknyoltam legalább akkorát, és talán még az is kevésbé megalázó lett volna. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem én sodortam bele magam… ajjaj, Amerika, régen rossz, ha nem másokat okolsz.

Minden egy átlagos nappal kezdődött. A Mekik ugyanúgy adtak hambit, a kóla ugyanúgy lájtos volt (bár kissé vízízű is, soha többet nem veszek Zerot, akárhogy papol otthon Matthew) az idő pedig ugyanúgy sad and rainy, mint ahogyan az Angliára jellemző. Mi volt akkor teljesen más? Hát a személy… így utólag megfontolva (mert helyben sosem szoktam fontolózni) hülyeség volt őt pont Anglia területére hívni, na de honnan tudhattam volna? Szinte senki sem ismerte, senki sem tudta, milyen valójában… csak Írország, akit én szintén nem ismerek, szóval veszett fejsze nyele. Be kéne oltani azt a fejszét.

Tehát. A Nap ugyanolyan sárga volt, mint mindig (bár a napszak kérdőjeles, és mondjuk a színek is, tekintve, hogy itt állandóan esik), madarak ugyanúgy nem voltak, de két méter mély tócsák igen. Éppen az egyik ilyen maradványait próbáltam lesöpörni magamról, illetve kicsavarni, mert a víz nem száll csak úgy le rólam, mikor ő megjelent előttem…

- Helló - köszön mély, hátborzongató hangján, amitől természetesen én nem ijedek meg, mert híró vagyok, de ha nem lennék az, nagyon félelmetesen hatott volna rám.

- Ó - A másodperc törtrésze alatt késznek nyilvánítom a vízben tocsogó nadrágszáram, és az előttem lévőre pillantok. -, hi!

Hogy is írnám le… az első, ami egy embernek feltűnik rajta, az a haja, merthogy az rikító vörös… a második, ami feltűnik, az ismét a haja, de akkor már Angliáéhoz hasonlítgatod. A harmadik valószínűleg az arca és a borostája, merthogy eléggé bizarr látvány borostás Arthurt látni, ráadásul egy full komoly és szigorú kép társaságában… az valahogy sohasem sikerült neki! Miután ezeket kielemezted magadban, már csak egy dolog van hátra: a szeme. Azokban elveszel. Hasonlíthatnám az Adriai- vagy a Balti-tengerhez, már ha tudnám melyik-melyik, de mivel nem tudom, mondjuk azt, hogy tengerkék. Ilyesmi szemei vannak, és ugyanolyan mélyek is, így mikor beléjük néztem akaratlanul is szomjas lettem, de már nem volt kólám. Akkor elterveztem, hogy meghívatom magam, én már költöttem el elég pénzt ebben az országban Arti javára, többet nem adakozom! Milyen kár, hogy ő ezt nem így gondolta.

- Nyilván te vagy Amerika - szólal meg ismét a vörös, mikor látja, hogy én lassanként ismét elkezdek szemezni a mellettünk lévő McDonalds-szal.

- Nyilván és nyíl nélkül is - bólintok felé egy elegáns mosoly kíséretében (én igenis tudok ilyet!).

- Nagyszerű - vigyorog vissza rám, na de ez nem olyan vigyor, mint amilyet egy átlag Kirkland képén látni. Mert, ha Anglia vigyorog rám a röhögőgörcs kezd el kerülgetni, de ettől egyáltalán nem lett jobb kedvem, sőt. Kicsit éhes is lettem. - Tehát Amerika, mi dolgunk nekünk egymással? - Eme roppant leleményes kérdésre már tegnap kitaláltam a választ! Kár, hogy azóta horror maratont is tartottam, aminek következtében most fogalmam sincs, mi lehetett az, csak Slendermaneket¹ meg ordító embereket tudok visszaidézni, azaz… túl éhes vagyok a gondolkodáshoz.

- Őszinte leszek: a brit Mekik elég shit kaját adnak, még akkor is, ha ugyanabból csinálják, mint mi otthon, úgyhogy nem tudsz valami good kajáldát a közelben? Skót is lehet. - Ez az eszmefuttatás úgy tűnik elég volt neki ahhoz, hogy még nagyobbra nyissa a szemeit, aminek következtében én még szomjasabb lettem. Akkor ki kéne egészíteni. - Ahol beszélhetünk.

- Á - rendeződnek a vonásai, én pedig hálát adok az égnek, hogy nem szorult ez bővebb magyarázatra. Szerencsére rajtam eléggé meglátszik, ha nem falom be a napi 50 hambiadagom, úgyhogy ezen gyorsan változtatni is kell, nehogy éhen haljak! - Gyere - indul el valamerre, én meg követem, de igazából akármerre mehetünk, mert eddig se tudtam, hol vagyok. Na igen, jó rég volt már, mikor én Anglia utcáin kóboroltam, és mellesleg akkor még minden teljesen máshogy nézett ki. Azóta elég sok cuccot épített ide, házakat meg utakat és sikátorokat, amik talán a város legjobban sikerült helyei. Okay, kicsit gonosz tőlem, hogy ezt mondom, de hát na! Egy térképet azért beszerezhettem volna.

Csak később jut eszembe, hogy tulajdonképpen én telefonnal is rendelkezem, amiben GPS is van, ezáltal roppant könnyen megtudhatnám, hol vagyok most… elő is kapom a készüléket, hogy megkeressem magam, de mire megtalálnám, a vörös karja kivágódik elém, így kénytelen vagyok én is megállni.

- What? - nézek ki mögüle, akkor tudatosul csak bennem, hogy egy úttest előtt vagyunk, a lámpa pedig piros… ehh, erre mondaná Anglia, hogy egyszer a technikám visz majd a sírba. Még nem tudja, hogy egyszer majd őt is…

- Figyelmesebbnek képzeltelek - hajtja le előlem a kezét a vízszemű, én meg csak vállat vonok. Az vagyok, csupán a figyelmem egyfelé korlátozódik, és most leginkább a hambi felé akarna! Megérkezhetnénk már valahová, I’m so hungry.

És imáim meghallgattatnak, mivel a sarkon feltűnik valami kajáldának tűnő épület, ami még világosban is úgy villódzik, mintha a tulaja feltűnési viszketegségben szenvedne. Ó, és ahogy látom a Scottish szó is kiolvasható belőle. Yeah, úgysem ettem még skót kaját!

Miután kísérőmmel belépünk és helyet foglalunk az egyik legeldugottabb sarokban én rögtön a kínálat tábláját kezdem vizslatni, de a vörös gyorsabb, mint én: kezdetnek lerak elém valami kekszfélét, amit körülbelül két harapással meg lehet enni, és darabszámra is csak ennyi van előttem… ez kínozni akar, vagy mi?

- What are these? - kezdem böködni az Angliáéra hasonló sütiket, ami ezért nem túl biztató tény számomra!

- Shortbreads² - jön a még kiábrándítóbb válasz. - Keep calm, ez ehető - teszi hozzá, mintha csak kitalálta volna a gondolataim (mert minden jel arra mutat, hogy ki is találta).

- Ó - nyugszom meg, majd magamba tömöm az egyiket. Hm, tényleg egészen finom! - De ugyeb nem csak ezeb lesznek? - nézek rá a vörösre csámcsogva, ő meg a fejét rázva biztosít róla, hogy nem, ezt csak arra az időre hozta, amíg meg nem csinálják a másikat.

- Utána egy Birdies-re gondoltam…

- Nem eszek madarakat! - hördülök fel, bár ez nem teljesen igaz, KFC-be ugyanis szoktam járni, de annak Fried Chicken a neve, nem Birdies!

- Nem Birdies, hanem Bridies³ - csóválja meg a fejét szórakozottan, így mozgásban majdnem úgy néznek ki a tincsei, mintha lángok lennének haj helyett… elfogyott a Shortbreadsem.

- Ja, biztos - biccentek felé (bár így se tudom, miről dumál), mondjuk ez inkább a tányéromra ment, kicsit sem célzóan. Szerencsére épp akkor hozzák ki a madárkákat, ami érdekes módon egy bukta, de elég fincsinek néz ki, úgyhogy…

- Khm. A világért sem zavarnálak evés közben, de… - jelentőségteljesen végignéz rajtam, nekem meg akkor jut eszembe, hogy tényleg, nem is csak kajálni jöttünk ide!

- So - dőlök hátra a székemen a lábaimat keresztbe téve, mint ahogy Obama és a nagymenők szokták. - Fontos dologról lenne szó, Skócia. - A skót kék szemei erre felvillannak, mintha csak vihar támadt volna bennük. Furcsa látvány, Arthur sose nézett így rám.

- Miről? - hunyja lejjebb őket, mert képes lennék megint a szomjúságomról fantáziálni, ha továbbra is így nézne rám.

- Hát Arthurról, természetesen - vonom meg a vállam, és nem bírom ki, harapok egy újabbat a Birdiesről.

- Arthurról? - most meg ködössé válik a tekintete, amolyan vihar utáni csend féle. Pff a végén még elmegyek meteorológusnak, van tehetségem hozzá! Mármint ehhez is, of course. - Mit szeretnél tudni róla?

- Igazából pont eleget tudok, a dolog nem erre irányul.

- Ja igen, persze. Hiszen te a gyarmata voltál. - Belém szúr. Egy pillanatra még rágni is elfelejtek, és akaratlanul is felnézek rá. Félmosollyal az arcán, állát a kezébe támasztva néz rám, és olyan lesajnáló a tekintete, mintha csak valami kisállat lennék.

- Yes. Ahogyan te is - szúrok vissza, mert ha pontszerzésről van szó, abban én király vagyok! Vehetjük videójátékosra a figurát, bár először gyorsan meg kéne kérdeznem, amit akarok, mielőtt még ő is megutál. - De ez már régen volt - folytatom a fejemet megingatva. - Most egyszerűen csak meg akarok bizonyosodni valamiről.

- Halljuk - int nemtörődöm módon a vörös, bár szerintem nagyon is hallotta azt a gyarmatos megjegyzést. Erre kicsit előrébb hajolok, hogy minél halkabban beszélhessek, nehogy valamelyik skót kifecsegje, mi után érdeklődöm itt.

- Anglia… együtt van Francisszel? - Itt most kis hatásszünet következik, olyan tíz másodperces, aztán Skócia hangos nevetésben tör ki. Nevet, de olyan nagy pofával, hogy még az a kevés vendég is, aki rajtunk kívül itt van, felénk fordul. Először nem tudom, hogy meglepődjek, vagy inkább háborodjak fel, hogy így elcseszte az inkognitóm, de végül úgy döntök, hogy mindkettő.

- Don’t you say seriously! - kuncog továbbra is, én meg a kezeimet karba rakva eljátszom a sértődöttet. - Szóval de. - Miután ezt így megtárgyalta magával, az én mondatom komolyságához mérten ő is visszakomolyodik. Ezt konstatálva előhúz egy cigit, meggyújtja, és a füstöt oldalra fújja. Szerencséje, hogy nem a kajámba, mert addig élt volna! - Csak egyet mondj meg, dear USA: mi hasznom nekem abból, ha válaszolok?

Ezen a kérdésen kissé elgondolkodom. Khm… biztos, hogy tudom rá a választ, csak még nincs meg! Rajta Alfred, menni fog ez, nem eshetett ki minden a fejedből!

- Talán meg tudunk egyezni - mosolygom rá bizalmasan, fizettem én már bennfentesebb infókért is, nem hiába van titkosszolgálatom. De újabb meglepetésemre Skóciát nem csigázza fel a válasz, sőt, mintha ezt is mulatságosnak találná.

- Rendben. Az 50 államodból tízet kérek érte - jön a még elképesztőbb, olyan megabig incredible answer, olyannyira le is sokkol, hogyha most lenne kaja a számban, tuti kiesne.

- Hogy mondod? - kérdezek vissza, hátha csak a tegnapi visítások hatása alatt van még a fülem.

- Ahogy mondtam. Az 50 államodból tízet. - Ez az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodtam rajta, nem egy vörösre festett Anglia ül-e előttem. De nagy valószínűséggel nem, mivel ő alacsonyabb nálam, ez meg fél fejjel magasabb. Damn Englishmen…

- Khm. Ez túl sok lesz.

- Hát jó, nekem kilenc is elég…

- Ez nem vicces - emelem fel kissé a hangom, mert az, hogy a területeimmel szórakozik, még engem is felháborít!

- Ki beszélt itt viccről, kedves Amerika - néz a szemembe, és az arcán megint megjelenik az-az alávaló vigyor. - De ez esetben újat kérdezek. Mért kell neked ez az infó? Csak nem féltékeny vagy apuci pasijára? - Nos, igen, hiba volt azt hinnem, hogy bármelyik angollal szót tudok majd érteni. Eleve van az a kibaszott akcentus, amit nem vágsz le az istenért sem, aztán meg jönnek a területekkel, és mire észbe kapsz… elfogy a hambi!

- Nem - vágom oldalra a fejem, már maga a feltételezés is nevetséges. Nem, pont nem érdekel, kivel van együtt Arthur. Egyedül az érdekel, hogy Francis kivel van épp. Mert ha csak áltatja az öcsémet, épp elég okom van rá, hogy végre elégtételt vegyek rajta. És ennek semmi köze ahhoz, hogy egyszer régen még a csajomat is lenyúlta!

- Tehát másról van szó. Egy másik családi ügyről. - Shit, megint olvas belőlem! - De hiszen nekem elmondhatod, Alfred! Bizonyos értelemben olyan, mintha a rokonod lennék… nincs igazam? - Értetlen képpel meredek rá. Komolyan, fogalmam sincs róla, miről beszél!

- Az elég bizarr lenne. Nem is hasonlítunk - állapítom meg, mondjuk, mindkettőnknek kék szeme van, az igaz. Meg gyarmatok is ugyanannál voltunk, de ezt nem mondanám pozitív hasonlóságnak.

- Hmm. Valóban nem - pásztáz végig ismét az a mélykék tekintet, ma már ki tudja, hányadszorra. - Tehát?

- Nem lényeges - zárom le a témát, legalábbis azt hittem, lezárom. - De nem ér tíz államot.

- Tényleg?

- Tényleg. - Az utolsó falat bukta is lecsúszik a torkomon, bár így belegondolva ennél százszor gyorsabban szoktam enni. Mintha kicsit nehéz kaja lett volna, de nekem, aki túlélte Anglia főztjeit is? Lehetetlen…

- Ez sajnálatos - nyomja el a csikket a hamutartóba, majd fél kézzel az asztalra könyököl, de a tekintete végig rajtam marad. - Ugyanis nem elégszem meg nálad kevesebbel.

Nos, kell egy kis idő, mire felfogom, hogy ez akár egy hadüzenet is lehet! De hogy majd pont Skócia fog megtámadni? Hát őszintén semmire sem számítottam, de erre főleg nem számítottam volna!

- Úgy - horkanok fel, majd ezzel a lendülettel hátra is csapom az alattam lévő széket, és a madárkás bukta árát is az asztalra. - Hát azt elfelejtheted, Scotland. A viszontlátásra! - indulnék el az ajtó felé, ugyanis ma pont olyan napom van, hogy nincs kedvem több ellenséget szerezni. Vannak ugyan fegyvereim dögivel, de mindemellett a világbéke is az én kezemben van, amit nem lenne szerencsés csak Francis félrekúrásai miatt felbomlasztani. Meg különben is, nem csak egy testvére van Angliának!

Igen ám, csakhogy mielőtt még sértetten odébbállhatnék, a lángfej elkapja a csuklóm, de nem olyan angolosan. Úgy értem, mikor Arthur tette ezt, fél pillanattal később már a szoba másik végében voltam, pedig akkor még gyereknek számítottam. De most, hogy Skócia kapta el a karom, mozdulni sem tudok, pedig felnőtt vagyok! És nem azért, mert ő olyan nagyon erős.

- Szerintem nem kéne menned - duruzsolja felém szinte már dallamosan, egészen úgy, mintha győzelmi éneket fújna épp el. - Ez a szer eléggé gyorsan hat.

Stop! Stop, stop, stop, és még egyszer stop! Mi az, hogy ez a szer? Mikor legutóbb ezt mondták nekem Hippikkel voltam, és úgy kábé ennyi biztos az egész történetből, mert utána nyálzó szájjal ébredtem valamelyik balti államnál… azóta se tudom, hogy kerültem oda.

- Mi van?! - kérdezek vissza hitetlenül, de rögtön megérzem. A gyomromból indul ki, de egészen a fejemig meg sem áll, és mikor odaér, zsibbadás fut végig az egész testemen. OMG. I can’t believe it…

- C’mon, America, ideje megmutatnom neked - kezd el valaki húzni, akiről komolyan nem is tudnám ki, ha a hangja nem maradt volna ugyanaz, mivel a körvonalai, nos, nem kicsit kezdtek el ugrálni. Igazából fél másodpercenként be kell csuknom a szememet, ha azt akarom, hogy a normális helyükön maradjanak a dolgok, és még akkor sincs elég időm rá, hogy nézzek is. Nem lesz ez így jó, nagyon nem!

A külső hatások tízezerszeresével érnek. Honnan tudom? Hát onnan, hogy a kellemes londoni eső most kellemetlen hidegzuhany, az autók száguldása pedig nem figyelmen kívül hagyható háttérzaj, hanem extra hangos süvítés. Fél kezem még mindig a fejemen van, és próbálom tartani magam, de ez egyre kevésbé megy, pláne, mikor szabályosan a falnak löknek. Normális esetben már a szomszédos falban landolna a tettes, de most én botladozom hátra az általa kiszemelt helyre, és már majdnem úgy döntök, hogy szunyálok is itt egy picit, mikor egy erős kéz felránt magához, és… megcsókol? Áh, a francba, ez szúr! Ráadásul nem is csók, hanem fulladás, és mintha ez még nem lenne elég, Skócia egyáltalán nincs tekintettel rám: durván és követelőzőn nyomja be a nyelvét a számba, de még a lábam közé is betérdel, mintha az olyan nagyon jóleső dolognak számítana. Hát nem, ráadásul erős fenntartásaim lennének vele szemben!

- N-neeeh - adok hangot is nekik, de hiába, a vörös az állam maga felé rántva ismét megcsókol, de most már mást is csinál. Végigsimít a combomon, majd egy bizonyos pontnál meg is áll, és megmarkolja… valahol itt döntök úgy, hogy én bizony eltolom magamtól, ez az elmélet csak ott hibádzik, hogy részegen is jobb formában vagyok, mint most. Tehát nem tudom, mit próbálok épp eltávolítani, de biztos nem Skóciát, mert akkor nem kuncogna így. My God, hogy mért nem bírtam megsüketülni, nem utálok semmit jobban, mint az undorító brit röhögést! Azonban lehet mégis jó dolgot toltam el, mivel egy darabig nyugi van, még az előttem táncoló foltok is egész szép masszává állnak össze, aztán hidegvíz. De nem viccelek, szó szerint! Valaki hidegvizet borít az arcomba, és én eddig nagyon rosszul hittem, a londoni eső meleg volt ehhez képest!

Viszont ez egészen jót tesz, egy kicsit kitisztul a kép, rendesen látom az alakokat és a környezetet is, ami nem valami megnyugtató. Okay, let’s see: egy olyan szobában vagyok, amit nem ismerek, ráadásul egy olyan ágyon, amit szintén nem ismerek, viszont egy olyan ország hajol fölém, akit ismerek, és megbaszhatja magát! Hogy ezt érzékeltessem is felé ütök, de kicsit pontatlanul, még csak meg sem legyinti… szarban vagy Amerika, elég nagy szarban!

- Hiába is próbálkozol, még egy darabig nem tisztul ki belőled - nyugtat meg a vörös, legalábbis ő mintha annak szánta volna ezt, de én már készülnék is rázúdítani a legszebb amerikai átkokat, mikor… minden bennem reked, és csak egy hangos nyögésre futja. Na igen, ugyanis a skót folytatta a kint megkezdett merényletét, megint tapiz, ráadásul kicsit sem gyengéden. Basszus, ez komolyan meg fog erőszakolni!

- Eh-lég már! - kezdek vergődésbe, de csak azt érem el vele, hogy a fejem fölé szorítja a kezeim, de neki egy karja még mindig marad rá, hogy molesztáljon. És még csak el sem sieti, ráérősen gombolja ki a rajtam lévő egyenruhát, majd lehúzza rólam az övet, és a gatyával is ugyanezt teszi. Elég nagy szerencséje van, hogy jók a reflexei, mivel így nem sikerült pofánrúgnom, pedig most még a célzás is pontos volt!

- Ejnye, Alfred… tényleg nem vagy jó fiú - csóválja meg a fejét ciccegve, aztán a mozdulatomat kihasználva szépen fordít rajtam egyet, lejjebb rántja a gatyám és az alsóm is. Itt már elég erősen tiltakoznék, ha nem kötötte volna össze a lábam az övemmel, ráadásul még a sajátját is felhasználta a kezemre, még nyekkenni sem volt időm közben. Valami extra erős lónyugtatót adhatott be, az hétszentség!

Viszont ennek ellenére a mocorgásom nem hagy alább, egyedül akkor vált át remegésbe, mikor valamit belém nyom… nem, ez még nem ő, de legalább olyan fájdalmasan hat, mintha csak az lenne. Nem is zavartatja magát, mozgatni kezdi az ujjait, én meg - talán a drog miatt is - nem bírom megfékezni a hangom. Bár ezek elég fájdalmas nyögések, viszonylag enyhít a helyzeten az, hogy Skócia közben a tagomat is megtalálja, ami hát… most minimális ingerlések hatására is reakciót mutat. Ebben leginkább a tapizások (nem baszki a DROGOK!!) játszottak szerepet, de nem, ezt soha nem fogom bevallani!

- Ó, milyen édes… te tényleg Arthur fiacskája vagy - hallom magam mögül a vörös gúnyos hangját, de hiába is akarnám válaszra méltatni, egyedül csak nyögésre ad lehetőséget. A keze kínzó lassúsággal kezd el mozogni rajtam, de most még ez is úgy hat, mintha állati gyors tempóban csinálná, mivel pár percen belül már szenvedek a kielégületlenségtől. Miféle állat anyag volt ebben a Birdiesben?

Közben azért Skócia hátul dolgozó ujjait sem tudom figyelmen kívül hagyni, de ez rövidesen abba is marad, és valami más veszi át a helyét… valami irtó nagy és kemény! Ráadásul nem apránként, hanem azonnal, ugyanis a vörös szabályosan belém vágja magát, amitől én az ágyneműbe markolva kiadok magamból valami cseppet sem férfias hangot. Ha jelenleg nem lennék teljes mértékben a fájdalommal elfoglalva, még el is szégyelleném magam.

De drága merénylőm szokás szerint ezen is jót szórakozik, majd továbbra sem kímélve ütemesen mozogni kezd bennem. A világ közben elég furcsa alakokat vesz fel, néha hallom a saját nyögésem, néha nem, néha meg szimplán szét akar feszíteni valami belülről. De mégis… mégis, minden egyes lökéssel végigfut valami a testemen, egyre élesebben és élesebben, végül már én is mozgok vele együtt. Ez a totális megsemmisüléssel egyenlő, de azt még határozottan érzem, mikor Skócia felhúz magához, és a nyakamba harap. Hangosan felszisszenek és a hajába tépek, hogy azért ne maradjon viszonzatlanul ez a kedvesség. Vöröske ezt látszólag nem lájkolja, mivel visszalök maga elé, majd a csípőmet megemelve kezd el a teljes hosszával mozogni. Itt lesz elég…

- Angliahh - nyögöm hangosan a csúcsra jutva… kis idő múlva pedig Skócia is követ. Közben nem jön ki belőlem, így a melegség szétárad bennem, ez pedig teljes mértékben lekapcsol. Semmit sem érzékelek magam körül. Azt sem fogtam fel igazán, kinek a nevét mondtam az előbb… de Skócia valószínűleg nagyon is felfogta.

És ha erre gondolok, annyira… szánalmasnak érzem magam.

Nem tudom, mikor aludtam el, azt sem igazán, mikor ébredtem fel, de egy ideje már nézem a plafont, bár ez akár a padló is lehet, mert nem látom tisztán. Annyit tudok, hogy egy alsó már van rajtam. Még egy kicsit be vagyok kábulva, az-az egy biztos.

Ki tudja, mennyi idő után nekilátok más biztos pontokat is keresni magam körül. Például a hátsófelem sajgása, ez egy biztos pont. Aztán, hogy nincs mellettem senki. Ez is, bár furcsának a legkevésbé sem mondható. Akkor… korr. Éhes vagyok. És ez valahogy megadja az erőt ahhoz, hogy cselekedjek.

Nagy nehezen felülök hát, és a fejemet fogva fáradtan körbepislantok. Nincs itt senki, csak én, meg egy kevés fény, ezen kívül bútorok, és… a szemüvegem sincs itt! Erre már kissé felélénkülök, majd a takarót leszedve magamról, bizonytalan (és enyhén fájdalmas) léptekkel elballagok az ajtóhoz, és kinyitom. Egy nappali tárul elém, mellette egy konyha, amiből cigifüst szivárog… ez lesz az. Az imént említett helyiségbe battyogok, és ott meg is találom az asztalnál bagózó vöröst, aki közben az ablakon bámul ki, elég réveteg tekintettel. Nem igazán tudom, hogyan szólítsam meg ezek után, a legjogosabb a „your fucking mother” lenne, de ki tudja, hogy akkor milyen hajlamok szabadulnának fel belőle. Egyébként biztos, hogy összebeszélt valamelyik pultossal, mert ott előttem semmit se rakott bele a kajába. Bár talán a skót ételeknek eleve ilyen funkciója van, ahogy a hambitól is elálmosodsz, ha túl sokat eszel, de… mért kellett ez neki? Nem értem.

- Nincsenek együtt - szólal meg teljesen váratlanul, mire felkapom a fejem.

- Mi?

- Francis és Arthur. Nincsenek együtt - pillant rám azokkal a kék szemeivel, amik szinte elnyelnek, és akkor kissé feleszmélek.

- Hé! Nem lesz ám a tiéd az a tíz állam! - mutatok felé vádlón, de kissé összehúzom magam, mikor elvigyorodik. Aztán leesik… basszus…

- Azok nem is kellenek. Már fizettél - kontráz rá még a vörös, de igyekszem terelni a témát, ez már így is sokkal megalázóbb volt, mint kellett volna lennie.

- Akkor békén hagyod az államaim?

- Ja. Bár Texas⁴ majdnem elcsábított - húzza elő a szemüvegem vigyorogva, én meg rögtön mennék is felé, ha… tudnék menni. Erre kapok egy kisebb röhögést, végül a vörös elém jön, majd megáll velem szemben, és rám adja a szemüveget. Nagy szemekkel nézek fel rá, és most már tisztán is látom. Nem gúnyos a tekintete. Valamiért nem az.

- Here you are.

- Thanks. Izé, Skócia, tudod… - próbálnék elmagyarázni valami magam sem tudom mit, de ő a szavamba vág.

- A nevem William. - Kezd a hallásom is kitisztulni, mivel most megint olyan kellemesen mélyen csengett a hangja, mint először. Vagy lehet, hogy csak romlik.

- William - ismétlem meg. - Szóval, ehh, ez az egész… köztünk marad, ugye? - nézek rá kérdően, és én nem konkrétan az alkalmunkra gondoltam. Hanem arra, hogy kinek a nevét mondtam közben.

Nagyon jelentőségteljesen nézhetek, mivel Skócia csak féloldalasan elvigyorodik, majd a kezét a fejemre helyezi, és végigsimít rajta. Újabb alkalom, mikor nem bírok mást tenni, csak állni és nézni azokba az óceánkék szemekbe, és lecövekeltem. Most már biztos.

- Pont olyan aranyos vagy, mint amilyennek mondott, Alfred…

Nem volt jó ötlet, a legkevésbé sem. Ha megint döntenem kéne, talán nem így történne. Viszont… akkor, abban a pillanatban, amiatt a nézés miatt egészen úgy éreztem, hogy megérte.

✖ ✖ ✖

¹: Egy horror játék szörnye, ami az utóbbi időben elég felkapott lett. Alfred egy olyan filmet nézett róla, amit majd a jövőben gyárt le (mert le fogja, ebben biztos vagyok).

²: Skót vajas keksz

³: Skót húsos bukta

⁴: Amerika szemüvege Texas államot jelképezi.