1. fejezet = Elveszett emlékek

Sziasztok! Köszi azoknak, akik az oldalra tévedtek a ficcet olvasni, remélem, tetszeni fog nektek :) Mielőtt azonban nekikezdtek, van pár dolog, amit fontos megemlítenem:

- ez egy Larry Stylinson fanfic, de inkább humoros és érzelmes, mint yaoi

- nem Directionerek is olvashatják, mivel ilyen ismerőseimnek is megmutattam, és élvezhetőnek találták

- 2014-ben játszódik, tehát Zayn még a bandában van, Eleanor pedig még barátnő

- az utóbbiból kifolyólag Elounor is előfordul benne (elenyésző mennyiségben)

Ha ezek nem zavarnak, olvashatod is, jó szórakozást ^^

✖ ✖ ✖

Érdekes. Az emberek általában emlékezni szoktak a napjukra, mikor annak végeztével lefekszenek aludni. Vagy, ha nem is gondolják végig, hogy mit csináltak aznap, össze tudnák foglalni. Én viszont nem tudnám. És a legnagyobb baj, hogy azt sem, mikor feküdtem le.

Gondolhatnám azt, hogy csak egy sima kis másnaposság, az én koromban nem lenne meglepő, sőt, szinte természetes. Csakhogy tisztában vagyok vele, hogyan hasogat egy hosszú éjszaka után a fejem, és azt kell mondjam, hogy amit most érzek, az egészen más típusú fájdalom. Nem az-az elnyújtott zúgás, amitől majd' széthasad az ember agya, és amitől úgy érzi, akkor is kellemesebb élményben lenne része, ha a falba csapkodná a fejét. Nem, ez nem olyan, és az a tipikus rosszullét is hiányzik mellőle, nem vagyok olthatatlanul szomjas, és a legkevésbé sem émelygek. Ez a fájdalom más.

Lüktető. Néha jön csak és egy ponton, de oda úgy nyilall bele, hogy mindenhol máshol is azonnal érezni kezdem. Hosszan tart és nehezen tompul el, egészen rám telepszik, mintha soha nem akarna elengedni. És ami a legrosszabb, hogy mellé nem látok semmit. Még az ürességet sem. Nincsenek álmaim, képzelgéseim, semmi felvillanó, új emlékkép, aminek múlt éjszakáról kellene jönnie. Semmi kívülről jövő zaj, semmi jele annak, hogy éberen aludnék. De akkor mégis mi történik velem? Miért ez a fájdalom? Mikor múlik el? És ami a legfontosabb… mikor kelhetek fel belőle?

Óráknak tűnő percek telnek el. Már csak néha villan be az erős fájdalom, most inkább olyan, mintha zsibbadást éreznék az előbbi ponton. Az üresség néha szakadozik, és apró neszek szöknek fel belőle, egy-egy férfihang, vagy valami pittyegés. Aztán ismét csend, ami kétségbe ejt. Zavar, hogy nem tudom, mi történik épp velem, és annál is jobban zavar, hogy bármi is történik, a legkisebb mértékben sem vagyok ura. Egy kalitkába zárt, szárnyaszegett madárnak érzem magam, aki még abban sem biztos, hogy kalitka-e az, amibe száműzték.

Rettenetesen fáj a fejem. Ez az első gondolat, ami az eszembe jut. A testem hatalmas súlyként nehezedik rám, és olyan, mintha valami folyamatosan lefelé húzná a szemhéjam. Még mindig fogalmam sincs, hol vagyok, és hiába próbálok visszagondolni rá, a fájdalom csak még inkább felerősödik, így a maradék energiám inkább arra használom, hogy felnyissam a szemem.

Körülöttem minden fehér. A szempillám valami keménybe ütközik, így csak résnyire látom a dolgokat, de nem is kell jobban. Így is megértem, mi történik körülöttem.

Egy fehér ruhás nő jön, és fölém hajol. Valamit kisimít az arcomból. Akaratlanul is visszacsukom a szemem, és mélyet lélegzek. Kérdezni szeretnék a lánytól, aki minden bizonnyal egy nővér, de mielőtt még megtehetném, ismét elnyel a sötétség. De legalább már egyben biztos lehetek: messze nem egyszerű másnaposságról van szó. Sőt, semmi köze hozzá. Kórházban vagyok.

- … csak néhány pillanatra ébredt fel - hallok egy kellemesen mély, ám annál tárgyilagosabb hangot. Vagyis az próbált lenni, de a végére inkább fáradtnak tűnt. Érezni lehet rajta, hogy messze nem olyan mély álomból kelt, mint amilyenből most én, sőt, az sem valószínű, hogy aludt egyáltalán az elmúlt napokban. Ezt viszont már nem a hangsúlyból vettem le, hanem az elnyújtott ásításból, ami a mondat után következett. Nos, akármilyen nehéz napjai is lehettek, a vele beszélgetőt abszolút nem érdekli, mivel szinte ráförmed, hogy mondja már tovább. Ez is egy férfihang.

- A vérzést sikerült hamar elállítanunk, az ütés mértéke viszont még kétes. Ettől függően jelentkezhetnek komplikációk…

- Miféle komplikációk? - Ismét egy másik hang, de míg az előzőből sütött az idegesség, addig ez sokkal nyugodtabb és kimértebb. Viszont egyiket sem ismerem, ebben biztos vagyok.

-  Nem tudhatjuk biztosan, de… - Itt a komoly hang elhalkul, a többi viszont egyszerre szólal fel ismét, amitől a szavaik szétszedhetetlenül egybefolynak. Dühösek és rendkívül hangosak, vádolnak és szúrnak, de az utóbbit szó szerint, mivel a lüktetés ismét felerősödik tőlük. Legszívesebben én is kiabálnék, hogy fejezzék be, de ehelyett az alap hangerőt sem ütöm meg, mikor végre elhagyják a számat a szavak.

- Halkabban már! - És erre hirtelen síri csönd lesz. Majdnem el is kezdek örülni neki, de ekkor újra irdatlan súly szakad rám, és ez most nem a saját testem, hanem valaki másé.

Erre rögtön felpattannak a szemeim, és elképedten nézek az előttem lévő göndör, barna hajú fiúra. Soha életemben nem láttam még, és ez a tény valahogy nem magyarázza meg azt, honnan jött neki az-az inger, hogy ölelgetni kezdjen. Megpróbálom eltolni magamtól, de jelenleg egy döglött halban is több energia lehet, úgyhogy kénytelen leszek őt megkérni, hogy hagyjon már nyugodtan kimúlni.

- Szállj le rólam! - emelem fel a hangom, és habár nem sikerült annyira, mint terveztem, az engem ölelgető mégis leblokkol, és rám pillant azokkal a nagy, világoszöld íriszeivel. Egy fél pillanatig mintha ismerős lenne, de aztán olyan gyorsan múlik el az érzés, mintha soha nem is lett volna.

- Sajnálom, Lou. - Lép odébb a barna, és meglep, hogy tudja a nevem. Persze, biztos ki van írva az ágyamra, meg ilyenek, de ez még nem mentség arra, hogy vadidegenek ölelgessenek!

- Nagyszerű. És te ki is vagy? - teszem fel a kérdést, amire egy ideje már kíváncsi vagyok. Az biztos, hogy nem távoli unokatestvér, mert arról tudnék, pláne, ha velem egykorú, és a többiek sem tűnnek rokonnak.

Ja, igen, mert vannak többiek. Az ágyam jobb oldalán sorakoznak fel a doki körül, de némelyikük már közelebb jött hozzám, példának okáért egy szőke, kócos hajú kissrác, aki most tanácstalanul mered rám világoskék szemeivel. Mögötte egy barna, felnyírt hajú fazon áll, akinek tekintete hol rám, hol a tőlem eltávolodott srácra irányul, és hiába próbál a nyugodtság álcája mögé rejtőzni, már érezni rajta a feszültséget. A legutolsó pedig egy árnyalattal sötétebb bőrű, semleges arckifejezésű fiú, akinek fekete tincsei az ég felé merednek. Az ő szemei is sötétbarnán csillognak, mint a szőke mellett állónak. Talán külföldi lehet. Öltözködésileg teljesen átlagosak, farmer, póló és néhol egy-két bőrdzseki, de azok sem a legdrágább fajtából. Ötletem sincs, hová tegyem őket, egy olyan klub vagy társaság sem rémlik, ahol találkozhattam volna velük. 

Így belegondolva tiszta nevetséges ez a helyzet, ugyan minek jön hozzám négy tök idegen fiú látogatóba? Annyira jól még nem játszom gitáron, hogy titkos rajongóim legyenek, sőt, igazából semennyire sem, de azért nem lenne rossz. Bár megnyugtat a tudat, hogy ők is pont olyan tanácstalannak tűnnek, amilyennek én is.

Egyedül a mellettük álló, elgyötört arcú doki sóhajt egy nagyot, aztán odasétál hozzám, és egy kis lámpával pofátlanul belevilágít a szemembe. Igazán figyelmeztethetett volna, hogy szándékában áll megvakítani, akkor lehet, hogy nem küldöm el magamról az időközben sokkot kapott göndörkét. Szinte már olyan fejet vág, mintha az ő szemét sütnék épp ki, és nem az enyémet.

- Átmeneti emlékezetvesztés - mondja olyan természetesen, mintha épp csak feltétet választana egy pizzára. Engem viszont kissé sokkol ez a kijelentés, úgyhogy villámgyorsan elsöpröm az útból a pizzát, és a legszemrehányóbb képemet veszem fel.

- Mivan?! - Ennél a pontnál már nem igazán érdekel, hogy vadidegenekkel normális hangnemben diskuráljak, zaklatottabb vagyok annál.

A köpenyes erre elveszi az ágyam mellett pihenő aktakupacot, és rezzenéstelen arccal olvasni kezdi. Csak magában, pedig most nem haragudnék meg, ha megtisztelne eme fontos olvasmány részleteivel. Elvégre „csak” az emlékeimről van szó!

- Mi az utolsó dolog, amit fel tudsz idézni? - kérdi végül becsukva az aktát, de ezzel most megfogott. Nem szívesen kockáztatom meg a gondolkodást az agyamba hasító fájdalom miatt, viszont akármennyire nem akarom, mégis meg kell tennem.

- … menzás kajálás? - Vonok vállat, mert egyedül csak hétköznapi képek ugranak be, amiket egyébként sem szívesen tartok számon. De ez biztos nem a jó válasz volt, mert senki nem lett tőle nyugodtabb, sőt, lassan kezdhetek félni attól, hogy csoportos szívrohamot kapnak.

- Mi a foglalkozásod? - jön a következő kérdés, de ez se sokkal tisztább.

- A menzából ítélve diák - vágom rá, megspórolva az újabb fájdalmas fejtörést. És ez helytálló, diák vagyok, akit a diáktársai meglátogattak egy balesete után. Megfejtem én az orvos helyett is!

- Nem, Louis - rázza a fejét az említett. -, te a One Direction tagja vagy.

Egy ideig csak furán pislogok a körülöttem állókra, arra várva, hogy majd ők megmagyarázzák, de nem teszik, így kénytelen vagyok én előhozakodni a kérdéssel. Mégpedig azzal, hogy:

- Mi az a One Direction?

A One Direction az utóbbi évek legsikeresebb fiúbandája. Harmadikként végeztek az X-Faktorban, sSzámos koncertet és turnét tudnak maguk mögött, és a világ minden táján tinédzserek ezrei kapnak percekig tartó visítórohamot, mikor meghallják a nevüket. Öt tagból áll, és habár számomra totál elképzelhetetlen, én vagyok az egyik.

Az elkövetkezendő napokban lehetőségem nyílik rá, hogy ne csak wikipédiás szócikkekből, hanem ténylegesen is megismerjem őket. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban naponta legalább kétszer jön egy ember a kiadónktól, hogy órát tartson róluk, videókat nézessen és számokat tegyen be, amikben totál idegen hallani a hangom. Ráadásul egy dalszöveg sem rémlik soha, amitől az aktuális tanárom mindig sokkot kap, és megígéri, hogy holnapra még a turnékon vett levegővételeinkről is pontos statisztikát fog mutatni. És hiába kívánkozna ki belőlem, nem mondhatom, hogy a legkisebb mértékben sem érdekel.

A srácok azért egy fokkal elnézőbbek velem. Nem jönnek minden nap, csak akkor, ha épp a média időt hagy nekik rá, amúgy tízesével adják az interjúkat arról, mennyire sajnálnak és aggódnak értem, de semmi baj, mert rövidesen úgyis újra mellettük leszek. Nem is kell emlékeznem rájuk, hogy érezzem, mennyire szét vannak esve. Ők persze próbálják nem mutatni, de amilyen jó énekesnek mondják őket, annyira csapnivaló színészek.

Először furcsa volt a közelükben, mert közös videók ide vagy oda, ugyanolyan távoliak maradtak, és hiába vagyunk egy banda, mégiscsak előröl kellett kezdenünk az ismeretségünket. Úgy értem, teljesen előröl, a bemutatkozástól. Kezet rázni és levágni egy sablonszöveget annak a személynek, akit az ezeréves cimborádnak tartasz, nem lehetett egyszerű. De becsülöm őket, mert ennek ellenére csak egy picit égették le magukat. Jó, hazudtam, totál leégették magukat, de próbálok elfogult lenni.

A leghűvösebb bemutatkozást Liam vezeti, aki nem bonyolódott bele a szövegébe, viszont nem is tudtam meg sokkal többet annál, hogy hívják. Igazából csak üres adatokat mondott, de azokat is úgy, mintha állásinterjún lett volna. Az biztos, hogy ő a legkomolyabb mindegyik srác közül, akivel nem lehet random poénkodni, mert csak még szigorúbban kezd el nézni rád. És úgy látom, esze ágában sincs megkönnyíteni a dolgom.

Zayn már könnyebben beleveszett a magyarázásba, kicsit tartózkodó volt ugyan, de legalább sikerült feloldanom huzamosabb idő után. Megtudtam, hogy ő az utánam következő legidősebb tag, van egy rakat húga meg egy menyasszonya, és imádja a családját, meg mindent, ami velük kapcsolatos. Speciel üknagymamáig felsorolta az egész rokonságát, de sajna én már az anyjánál meguntam, úgyhogy remélem, nem kérdezi vissza.

Niall a szőke herceg törpe verzióban. Egy kölyökképű kissrác ír akcentussal és krónikus zabálási kényszerrel. Ezt onnan tudom, hogy a beszélgetésünk alatt bevágott legalább három szendvicset, de azért utána még azt is megérdeklődte, kérem-e a pépesített tökfőzelékes akármit, amivel kaja gyanánt szúrták ki a szemem. Csak az emlékeim egy részét vesztettem el, rágni még tudok, de értékelem, hogy mindent egybeturmixoltak a kedvemért. Mindenesetre azért tényleg az éhhalál szélén kell lenni ahhoz, hogy ezt kedve legyen betolni valakinek, úgyhogy Niallnek vagy nagyon sajátos az ízlése, vagy mindegy, mi az, csak kaja legyen (és az utóbbira tippelek). Nem igazán tudtam hová tenni, pedig tulajdonképpen ő volt a legközvetlenebb.

Meg Harry. Oké, mellette mindenki más teljesen normálisan viselkedett. Ő ugyanis beszéd közben legalább háromszor akart megölelni, a kezét a vállamra tenni, vagy épp csak megpiszkálni, hogy ellenőrizze, ott vagyok-e még, vagy én nem is tudom. Lelkesen beszélt, de össze-vissza, nem magáról, inkább az emlékeiről, amiktől elvárta volna, hogy abban a pillanatban felderengjenek nekem is. De nem derengtek, és őt sem lehetett leszedni rólam. Mentségére szóljon, hogy a legfiatalabb, ami megmagyarázza ezt a hiperaktivitást, azt viszont nem, hogy miért vele voltam el a legjobban a srácok közül. Mert állítólag így volt, többször is kihangsúlyozta. 

Végül ugyanúgy kifáradtam tőlük, mint a kiadó embereitől, így szinte felüdülés volt, mikor anyu beállított, és mindenkit jól helyre tett a teremben. A beszívott dokitól kezdve az összes nővérig, akiknek a lelkére kötötte, hogyha nem vigyáznak rám, az utolsó betegüket tisztelhették bennem. A biztonság kedvéért egy köteg lapot is a kezükbe nyomott, hogy legyen mire írniuk a végrendeletüket.

Ha tehette volna, szerintem ott helyben teletöm tíz hektoliter húslevessel, de annyit szerencsére nem főztek a konyhán, más kajából viszont olyan mennyiséget hozott, hogy az Armageddont is röhögve vészelném át. Anyu egy cseppet sem változott három év alatt. Arról viszont nem nagyon akart beszélni, mik történtek otthon az utóbbi időben, azt mondta, most az-az első, hogy felépüljek. Ez önmagában nem hangzott valami jól, ezért két pillanat múlva már a telómról kerestem vissza az életemet. És hú. Lett egy kisöcsém!

Arra az éjszakára még az sem szegte kedvemet, hogy a húgaim az emlékezetkiesésem felhasználva csapatosan próbáltak rávenni, hogy passzoljam át nekik Harryt, vagy legalább a telefonszámát. Akkora már biztosan tudtam, hogy a szobájuk annak a srácnak a fejével van kitapétázva, sőt, elképzelhető, hogy a padlózat és a mennyezet is Stylesös. Így inkább nem szeretném, hogy találkozzanak, pláne nem úgy, hogy göndörkének tapizási fétise van.  Meg lehetett az oka, hogy eddig távol tartottam őket tőle.

A lábadozási idő nem húzódik el pár napnál tovább, mert ahogy leveszik a fejemről a kötést és stabilnak ítélik az állapotom, a Modest rögtön kiszed a kórházból, és berak a srácok mellé interjúzni. Annyira nem is bánom, mert már csak néha jön elő a fejfájásom, és amúgy is nagyon untam a fekvést.

Mondjuk azért azt nem gondoltam volna, hogy rögtön bedobnak a sűrűjébe, vagyis egy sajtótájékoztató kellős közepébe. Eléggé izgulok, ugyanis most lesz ilyenben először részem. A doki a lelkemre kötötte, hogy ne erőltessem az emlékezést, mert most többet ártana, mint használna, és ha minden jól megy, úgyis visszatérnek maguktól. Nehéz ezt úgy, hogy a körülöttem lévők közül csak én nem erőltetem, és a Modest sem kért részletes orvosi diagnózist.

Kissé feszengve ülök le az egyik előkészített székre, idegesen megigazítva az előttem pihenő névtáblát. Pontosan tudom, hogy ez a tájékoztató nem a bandáról fog szólni, csakis rólam, és csupa olyan dologról, ami most az én személyemtől függ. Ilyen például a háttérbe kiírt „Midnight Memories” (rám nézve elég ironikus) című album, ami nemrég jött ki tőlünk, és ha jól mentek volna a dolgok, pár hét múlva indultunk volna turnézni belőle. De ez a balesetem miatt csúszott.

 Feszülten nézek végig az előttem tornyosuló újságírók tömegén. Eddig nem engedték a közelembe őket, és jól is volt ez így, mert több kérdésem volt magamhoz, mint amennyi nekik lett volna hozzám, de innentől nincs kibúvó. Még Liam biztató pillantása sem nyugtat meg, sem Harry vállveregetése, hogy nem lesz semmi baj. Történetesen ők ketten ülnek mellettem, de Harrytől már most herótom van, mert nem nagyon erőlteti meg magát nyúlkálás terén. Csak nem értette meg, hogy ami legjobb spanokként alap volt közöttünk, azt most csak meghökkent pillantásokkal tudom jutalmazni. 

- A fiúk válaszolnak a feltett kérdésekre. - Erre a végszóra tíz riporter kezd el egyszerre beszélni, de szerencsére hamar meg tudnak egyezni, melyikük készítsen ki előbb.

- Louis, a balesetedben elvesztetted az emlékeid egy részét. Hogyan történt mindez? - kezdi egy vörös hajú, vizeskék szemű nő valami olyan tévécsatorna kitűzőjével a blúzán, amiről még életemben nem hallottam.

- Múlthéten foglaltam szobát egy helyi szállodában, valószínűleg itt történt a baleset. Az orvosom szerint egy nagy erősségű becsapódás okozhatta a sérülést, de a körülmények nem világosak, mivel a szálloda személyzete talált meg és hívta ki a mentőket.  Ha csak egy centivel odébb ér, nagyobb baj is történhetett volna - darálom el a dokim által betanított szöveget, mert én személy szerint nem emlékszem semmire. Persze megkérdeztem a hoteleseket, de csak annyit tudtak mondani, hogy az egyik medence mellett feküdtem vérző fejjel, mikor rám akadtak. Így akár egy félresikerült fejesem is lehetett, amiből még éppen kikecmeregtem ájulás előtt.

- Tehát semmi nem maradt meg az utóbbi három évből?

- Nem csak az utóbbi három évből - helyesbítek, bár nem szívesen. Jó lenne, ha legalább az X-Faktoros időkre alapozhatnék, de sajnos nem volt ekkora szerencsém. Egyik eredmény, zsűri vagy bandatag sem rémlik. A megmaradt emlékeim összekuszálódtak, valami tisztán megvan, valami meg egyáltalán nem, és ez elég frusztráló. - Azt nem mondanám, hogy semmi, emléktöredékek vannak, csak azokkal nem sokat érek.

- Hogy viseli a banda? - A „banda” hallatára fellélegzek, ugyanis ez pihenőt jelent nekem.

- Elég különös helyzet, de segítünk Louisnak, amennyire tőlünk telik - kezd neki a háttérben Liam. - És az orvosa szerint elég sok esély van rá, hogy rövid időn belül visszatérjenek az emlékei, úgyhogy ez csak átmeneti állapot. - Legalábbis mindenki ezt reméli. A faggatózás természetesen még hosszú ideig folytatódik, és ha a riportereken múlna, az egész interjú velem menne el, de rövidesen leállítják őket azzal, hogy a rendezvény az új albumra épül, annak kell a középpontban lennie. Erről pedig nem sokat mondhatok nekik, maximum a címet, ezért leszállnak rólam. Egy darabig hallgatom a többieket, de rögtön elunom magam, mikor rájövök, hogy minden válaszukat hallottam már egy Modest alkalmazott szájából, mégpedig a kórházban.

Így hát csekkolom a twitterem, hátha beugrik közben valami, de egy posztom sem rémlik, olyan, mintha egy idegent néznék. Nem túl jó érzés, de messze felemelőbb annál, mint mikor Harry gondol egyet, és a lábamra teszi a kezét. Unottan megforgatom a szemem, nem hiszem el, hogy itt sem bír magával. Más reakcióval viszont nem illetem, mert arra tippelek, ha észre sem veszem, majd szépen megunja és abbahagyja.

Rosszul hiszem, mivel percek múlva sem veszi el a kezét, sőt, egyre feljebb simít vele. Villámcsapásszerűen cikázik át rajtam a borzongás, majd még abban a pillanatban odakapok a kezéhez, és a sajátommal együtt az előttünk lévő asztalra vágom.

- Hagyd már abba! - förmedek rá méltatlanul, teljesen figyelmen kívül hagyva, hol is vagyunk épp. Így kicsit sokkoló a felismerés, mikor minden szem ránk szegeződik, és főleg az egymáson pihenő kezeinkre.

Amilyen hangos voltam az előbb, most olyan hirtelen némulok el, és nem vagyok képes egy bárgyú vigyoron kívül mással előhozakodni. Harry viszont gyorsabban kapcsol, és bár a kezét továbbra sem húzza el az enyém alól, legalább bekamuzza, hogy mondott egy rossz viccet, amivel kiverte nálam a biztosítékot, de különben csak hülyültünk. Pedig ő aztán nem hülyült. A szemében nyoma sem volt annak a csintalan fénynek, amit a napokban láttam, mikor poénkodni próbált, mégpedig azért nem volt, mert nagyon is komolyan gondolta.

A sajtó persze megelégszik ezzel a mondvacsinált hazugsággal is, én viszont nem fogok, és pontosan tudom, mi lesz a programom, mikor ennek itt vége.

A műsor végeztével visszaterelnek minket a buszba (azért terelnek, mert a tömegtől elég nehéz lenne magunktól odajutni), de még nem indulunk, amíg a Modest ki nem magyarázza magát velem kapcsolatban. Nem lesz könnyű dolguk, de kivételesen még díjazom is a hátráltatásukat, mivel így rengeteg időm lesz rá, hogy számon kérjek Harry Stylesön bizonyos dolgokat.

- Mégis mi volt ez?! - fordulok felé, mikor végre becsukódik mögöttünk a busz ajtaja. Próbáltam nagyon határozottnak és fenyegetőnek tűnni, de úgy látszik, nem sikerült, mert Harry szimplán olyan fejet vág, mintha a világ legártatlanabb báránykája lenne.

- A számból vetted ki a szót - lép közénk Liam, akihez minden bizonnyal eljutott a fenyegetésem. - Mi történt? - Várakozón vizslatom az egyre kevésbé szimpatikus göndört, de az nem siet a válasszal, sőt. Most komolyan azt akarja, hogy én részletezzem, mit művel velem napok óta? Nem ajánlom neki, hogy rákényszerítsen!

- Csak hozzáértem a térdéhez.

- Szóval te így hívod a combom, értem - mosolygok gúnyosan, jó, hogy nem mindjárt azzal jön, hogy azt hitte, a sajátját fogja.

- Ez komoly, Harry? - sóhajt a közöttünk álló gondterhelten, egyik kezét a homlokához emelve. - Megbeszéltük, hogy nem csinálod! - Álljunk csak meg, valamit rosszul hallottam! Mi az, hogy megbeszélték?

- Egyáltalán hogy gondoltad ezt? Hiszen tudod, hogy nincsenek meg az emlékei! - száll be a beszélgetésbe Niall is, majd Zayn is hozzászól, hogy ő se maradjon már ki.

- Azok sem. - Azok? He? Jól látom, hogy senki sem a tapizás tényén akadt ki? Vagy náluk ez annyira természetes, hogy csoportos megbeszéléseket tartanak, mikor ki molesztálja a másikat? Miféle banda ez?

- Tudom, de az orvos szerint vissza fognak jönni, nem? Rá akartam segíteni - von vállat az említett, mert ő aztán semmi rosszat nem követett el, á. Meg akartam őrizni a hidegvérem, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy kezd túlontúl is sok lenni a társaságuk.

- Nagyszerű ötlet, végül is nem állt fenn a veszély, hogy ott helyben lebukjatok! - jön az újabb szemrehányás, majd az újabb hárítás, de nekem ennyi épp elég volt abból, hogy tegyem az idiótát.

- Eddig sem buktunk le, pedig…

- CSEND LEGYEN! - vetek véget a kezdődő veszekedésnek, talán kicsit nagyobb hangerővel, mint az ildomos lenne. De a célom elérem, végre befogják. - Köszönöm. Most pedig ha kérhetem, magyarázza el valaki, miért taperált le az állítólagos legjobb barátom!

Erre hirtelen mindenki elveszti a szemkontaktust, érdekesebb lesz a föld, vagy az ablak, vagy bármi, ami nem én vagyok. Egyedül Harry bámul rám szüntelenül, de megszólalni nem tud, ugyan, azzal nem idegesítene tovább. Aztán egyszerre hárman is belekezdenek a habogásba.

- Louis, az a helyzet, hogy…

- A ti barátságotok nem teljesen olyan…

- Igazából…

- Nem a legjobb barátod vagyok, hanem a pasid.

Ez az a pillanat, mikor roppantul örülök, hogy az állam a fejemhez van rögzítve, különben minimum a bokámig esne le. Elképedten meredek az előttem álló Harryre, hirtelen még az sem zavar, hogy Liam is itt van közöttünk. Félre is lép, hogy még szebb panorámából lehessen látni a megrökönyödött arcvonásaimat, már csak Tom és Jerry háttérhangok kellenének hozzá, hogy tökéletes legyen az összhatás. Ha visszatekerhetném az időt, inkább maradnék a veszekedős opciónál!  Mert arra felkészültem, hogy azt mondja, ő a ferde, én meg túl jóképű vagyok, de arra nem, hogy engem is ugyanide sorol.

- Hogy mi? - ingatom meg a fejem, mikor végre magamhoz érek. - A pasim? Várjunk, várjunk! Ez tuti valami vicc - nyugtatom meg magam, és nagyon remélem, hogy ismét csak egy rossz poént hallok, és az összes mókamester helyeselni fog. De nem, halál komolyak maradnak, és csak azért sem teszik.  - De nem lehetsz az, hiszen már van barátnőm! Mi vagyok én, kurva? - akadok ki végleg, igaz, hogy az utóbbiról is csak hírből hallottam, meg a több száz aggódó SMS-ből és üzenetből, de azokból mindenesetre elég valósnak tűnt a csaj. Nem tartózkodott az országban, mikor a balesetem történt, ezért nem találkoztunk, csak visszaírtam neki, de jobb is így. A nők akkor is hisztit csapnak, ha az évfordulót felejtjük el, én meg kénytelen lennék előadni neki, hogy az égvilágon semmire sem emlékszem belőle. Még eddzem magam a pillanatra.

- Ez ennél kicsit bonyolultabb - vakarja a tarkóját Liam elgondolkodva, de azt nem fejti ki, mit is ért ezalatt.

- Ne aggódj, én is voltam csajokkal - szúrja közbe Harry, és komolyan azt hiszi, hogy ezzel most megnyugtatott. Hát nagyon nem, inkább kezdek még negatívabban tekinteni rá. De azért csak rávillantom a legbarátságosabb mosolyom, ami jelenleg kitelik tőlem.

- Értem, szóval te vagy a kurva. - Erre Liam felnevet, pedig nem viccnek szántam. Mindegy is, mert végre történik valami, ami a göndört is kizökkenti.

- Kösz az együttérzést, Liam, mélységesen meghatsz vele! - fintorog a srác felé, aki bocsánatkérőn int, de nem hiszem, hogy tényleg megbánta.

- Bocs, de már régóta várom, mikor lesz valaki ilyen bátor. - Csak nem? De bármennyire is tetszik a helyzet, még mindig rengeteg dologra szeretnék választ kapni, amikre sohasem fogok, ha ezek négyen folytonosan külön beszélgetésekbe kezdenek!

- Abbahagynátok végre? Csak a szexuális beállítottságomról lenne szó, díjaznám, ha komolyan vennétek! - förmedek rájuk, pedig nem szokásom ilyen hangnemben beszélni, de kéne, mert brutális hatásokat érek el vele. Hirtelen mindenki a riporterekhez vágyik vissza, vagy ha hozzájuk nem is, tőlünk jó messze.

- Okééé - szólal meg a csapat szöszije, miközben az egyik ajtóhoz oldalazik. - Szerintem én megyek, és eszek egy jó kis feszültségoldó hambit. Nem jöttök, srácok? Ti is elég éhesnek tűntök.

- De igen, jó ötlet - vágja rá egyszerre a másik kettő, és ezzel a lendülettel távoznak is a járműből. Elképesztő, milyen összetartóak, ha menekülésről van szó. Szívesen mennék most velük, inkább, mint hogy Harryvel legyek egy légtérben, de muszáj ezt tisztáznunk.

Így hát megadóan sóhajtok, és a világoszöld íriszekbe nézek. Most készülünk tönkretenni egy olyan barátságot, ami a fejemben soha nem is létezett. Mozgalmas egy nap a mai.