2. I don’t exist if I don’t have him

Adatok

Sztori: When we were 16/18 Szereplők: Harry Styles, Louis Tomlinson Figyelmeztetések: slash Valóságalap: Louis szerencsésen rálépett egy tengerisünre, mielőtt a banda fellépett volna a Mentorok Házában Simon előtt, amivel rendesen fejfájást okozott a másik négy tagnak, és legfőképpen Harrynek. A göndör kísérte el a kórházba is, és várt rá, amíg kellett. Ez a kis egyperces ezt a jelenetet mutatja be. Bővebben: × × Státusz: l Dátum: 2015

✖ ✖ ✖

Harry a száját harapdálva ült a kórház várójában. Már egy órája semmit sem hallott Louis felől, és ez legalább annyira kikészítette, mintha napok óta kényszerülne ott ülni. Pedig csak egy óra volt, és Louis sérülése is pitiáner számba ment azokhoz a zúzódásokhoz képest, amiket az itt tartózkodása alatt látott.

Törések, dagadt bokák, könnyes szemű sportolók, és emellé ott volt az ő idiótája, aki csak rálépett egy sünre. Harry soha életében nem látott még tengerisünt azelőtt, de határozottan nem így képzelte el az első találkozást, és legjobb barátok sem lettek utána. Elvégre a kis szemét az ő Louisával szúrt ki. Szó szerint.

 A göndör nagyot sóhajtott, pár kunkorodó tincset kitűrve a szeméből, aztán elővette a mobilját a zsebéből. A többiek már legalább ötször hívták, de nem vette fel nekik, mert ugyan mit mondjon? Hogy egy órája ül itt, és még csak rákérdezni sincs mersze, hol a legjobb barátja? Ugyan. Akkor már inkább aggódjanak ők is.

Persze tudta jól, miért nem szólnak neki: Louis anyja biztos már az első fél órában megérkezett, és mivel egyébként is jól eligazodik a kórházakban, rögtön megtalálta a fiát. És ha egy szülő megjelenik, akkor az orvosok valahogy rögtön elfelejtik, hogy a gyerek kivel érkezett, bár Louis hivatalosan már nem gyerek, csak ő maga az. Ez jelen pillanatban eléggé zavarta.

- Harry, kicsim! - hallotta meg az imént emlegetett nő hangját, így rögtön arrafelé kapta a fejét. Johanna az egyik terem ajtaja előtt állt, oldalán Lottie-val, és felé intett. - Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod - kezdett bele, mikor Harry eléjük ért. - Louis mondta, hogy te is itt vagy, de az orvos nem akarta, hogy idegenek is jelen legyenek. - Harry most már kezdett az orvosokra is más szemmel tekinteni, de úgy döntött, nem adja jelét épp Louis anyja előtt.

- Semmi baj - rázta meg a fejét, bár igazság szerint mindennél jobban a srác mellett szeretett volna lenni. - Azért ugye jól van?

- Nem, meghalt - szólalt meg Lottie most először, amivel sikeresen szívrohamközeli állapotba hozta Harryt.

- Louis? - kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel.

- Nem, a sün - vágott a lány fancsali képet, a göndör pedig elképedten nézett rá. Miből gondolhatta, hogy őt jelen esetben a sün hogyléte érdekli?

 - Sajnálom - vetette azért oda, aztán reményteljesen Louis anyjára pillantott. Johanna ismerte már ezt a tekintetet, így csak halványan elmosolyodott, és a folyosó vége felé biccentett.

- Egy estére bennfogták, nehogy elfertőződjön a sebe, de még bemehetsz hozzá. Tizenhatos kórterem, elkísérjünk? - Ám mire ezt kimondta, Harry már a köszönömöt hadarta, és indult is az említett helyiség felé. Sokkal kevésbé aggódott, mióta tudta, hogy már ellátták Louis sebét, de azért még mindig rosszul érezte magát, amiért nem volt itt vele a kezdetektől. A nagy izgalomban többször is elfelejtette a számot, mire elért a kórtermekhez, de azért derekasan benyitogatott tíztől fölfelé mindenhová, míg megpillantotta azt, akit keresett.

Louis hanyagul feküdt az ajtóhoz legközelebb lévő ágyon, kezében egy Supermanes képregénnyel. A közepe felé járhatott, mikor észrevette Harryt, és rögtön le is tette, annak ellenére, hogy épp egy csatajelenetet olvasott. Az ilyen dolgok várhattak, ha Harry volt a közelben.

- Szia! - köszönt a göndörnek, aki viszonozta, és leült az ágya melletti székre. Ez már határozottan kényelmesebb volt, mint a váróban.

- Hogy vagy? Szép nagy kötést kaptál - biccentett a Louis lábán lévő fáslirétegre, mire a fiú fáradtan felsóhajtott.

- Semmi bajom, de ez a doki paranoiás. Mindenáron azt akarta, hogy benn maradjak - vonta meg a vállát, miközben reflexszerűen gyűrögetni kezdte a maga mellé tett képregény sarkát. Ilyet csak akkor csinált, ha nagyon unatkozott. - Még olvasni is elkezdtem. El tudod ezt képzelni? - Harry felnevetett, mert tényleg elég idegen volt Louistól, hogy ilyen dolgokat csináljon. Nem az ő stílusa.

- Ha lenne nálam fényképező, megörökíteném.

- Van nálad - bökött a srác Harry mobilja felé, aki erre majdnem elvörösödött. Utálta magát, amiért ilyen könnyen zavarba jött Louis közelében, és még csak nagyon mutatnia sem kellett hozzá, hogy a másik észrevegye. Most sem volt ez másképp, Lou féloldalas, komisz vigyora éppen elég bizonyíték volt rá.

Harry inkább maga elé emelte a telefonját, de mielőtt megnyomta volna a fényképezés gombot, még egyszer kilesett mögüle, mintha Louis beleegyezését várná. És itt rontotta el, a srác ugyanis ezt látva közelebb vonta, és az újságot félig az arcuk elé emelve lefotózta magukat. Nem ez volt az első közös képük, Harry mégis elképesztően örült neki, és alig várta, hogy kirakhassa háttérnek.

Erre a gondolatra akaratlanul is bámészkodni kezdett, mert tudta, hogyha most nézne a másik szemébe, rögtön elárulná magát. Egyre többször került ilyen helyzetbe, és egyre kevésbé tudta kontrollálni őket.

- Hozzak valamit enni? - kérdezte az ablakot fixírozva, és most kifejezetten örült, hogy egyedül vannak a teremben, különben még kellemetlenebbül érezte volna magát.

- Ne, anyám az egész konyhát felpakolta, jövő ilyenkorra is tele lennék kajával - vonta meg a vállát Louis, Harry pedig teljesen elfelejtette, hogy előtte Johannáék is itt jártak. Így viszont nehéz lenne olyat adni Louisnak, ami jelen pillanatban ne lett volna meg neki.

- Akkor… tehetek valamit, hogy jobban érezd magad? - Louis elgondolkodva nézett rá, aztán hirtelen elmosolyodott.

- Éppenséggel… tehetsz - hajolt közelebb a göndörhöz, aki erre kérdően pislogott rá, pedig tudta a választ. Nem kellett, hogy Louis mondja ki, mert régóta csak ez járt a fejében, de egész eddig álmodni se mert róla, hogy valóban megtörténhet.

Mikor látta, hogy nem hajol el, Louis gyengéden kisimított pár göndör tincset az arcából, aztán a szemébe nézett. Most már ha akart se tudott volna mozdulni. Az a kék tekintet teljesen megbabonázta.

- Maradj még egy kicsit - súgta felé, miközben az ajkait az övéhez érintette…