1. fejezet - Szokatlan ébredés

Üdv a planétán! 
Nem tudom, hányan emlékeztek még rám, de itt voltam az idők folyamán, és itt van a ficcem is, ami Castiel és Nataniel lélekcseréjét meséli el :) Anno sok érdeklődő volt, remélem, most is lesztek páran, és immár végigkövetitek az agymenésem xd
Az újakat pedig megnyugtatom: ez a ficc épp olyan beteg, mint amilyennek elsőre hangzik ;) Jó olvasást hozzá!

✖ ✖ ✖

    Mindenki életében eljön az a pont, mikor komolyabban elgondolkozik róla, ért-e valamit mindaz, amíg eddig tett. Megérte-e minden nap fáradtan kimászni az ágyból, megérte-e tanulni, vagy úgy igazán, megérte-e bármit is csinálni. Nataniel életében ma jött el ez a pillanat. Ma, pontosan akkor, mikor felébredt, és a barátságos halványkék tapétája helyett egy csomó befestett arcú, halálfejes pólóban feszítő gitáros poszterét látta. Először szabályosan visszaájult az ágyába, és várt vagy fél percet rá, míg újra kinyitotta a szemét. A helyzet viszont nem változott. A plakátok továbbra is ordítottak és fenyegető szemeket meresztettek rá. Mintha csak azt kérdezték volna: „Mi a francot keresel te itt?”. De erre sajnos ő sem tudta a választ. Csak azt tudta, hogy valami nincs rendben.

Felült hát az ágyban, és a takarót átfogva mély töprengésbe kezdett. Oké, mi is történt tegnap? Megrendezték a suliban minden évben esedékes Sweet Amoris Discot, amire ő magától nem ment volna el, viszont DÖK elnökként kötelessége volt felügyelni a diákokat. Jó, ez hazugság, egyedül ő döntött így, de a többiek legalább bevették a sztorit. A húga is, így őt is szemmel tudta tartani. De nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy mikor itta le ő magát annyira, hogy egy másik lakásban térjen magához, ráadásul egy pasi szobájában? Ez már fogósabb kérdés volt!

Natanielről mindenki tudta, amit tudni lehetett. Hogy nem igazán lehetnek vele bunkók, akármennyire is akarnak, hiszen diákelnök, és hiába nem „olyan”, bármikor bepanaszolhatja őket az igazgatónál vagy bármelyik tanárnál. Erre mindössze egy srác tett magasról világéletében, és az Castiel volt. Igen, a tegnap este is csak körülötte forgott! Castiel eljött a sulidiscoba, habár eddig még egyszer sem ejtette meg, mert nem tartotta az ő személyéhez méltónak, hogy ilyen primitív eseményekre járjon. Meg hát a zene is milyen borzalmas már… és ennek Nataniel csak örült. Azonban Castiel most mégis felbukkant, ráadásul hozta magával Lisandert és Lynnt is, és a hangsúly Lynnen volt. Nat ezt nem hagyhatta annyiban. Oké, az is tudnivaló volt róla, hogy inkább végzett el egy heti papírmunkát, minthogy éreztesse egy lánnyal, mennyire tetszik neki, na de azért mégis! Lynn más tészta. Nem hagyhatta, hogy elzülljön.

Jó, ez mindeddig oké, de mi történt ezután? Castielék megérkeztek, Nat a fejébe vette, hogy csak azért sem fogja hagyni, hogy Cas kedvére befolyásolja, de utána… utána mi is volt?

Nataniel hosszasan gondolkodott, de egy árva mozzanatot sem tudott felidézni. Jó, jó, csak semmi pánik. Végül is sokan szoktak másnál ébredni egy kiadós partizás után. Az ő korában ez teljesen normális, senki sem lesz kiakadva vagy megrendülve, amiért nála is megtörtént ez egyszer. Csak ő maga kap mindjárt sokkot, de ez teljesen mellékes.

És Nat elért arra a pontra, ahol nem tudott már ülve maradni. Feltápászkodott hát, és botladozva ugyan, de elindult a szobából nyíló fürdő felé. Gond nélkül tudott járni, ez már bíztató pont volt. Vagy nem. Nagyon nem! Az igazi megrökönyödés ugyanis csak azután érte, hogy belenézett a mosdó fölé eszkábált, maszatos tükörbe, és meglátta az arcát. Jobban mondva: nagyon nem az ő arcát!

Pár percig csak állt ott tátott szájjal, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy akár még pár tasak fehér port is leküldött tegnap, hogy most ilyeneket lát. Vagyis őt. Vörös, vállig érő hajat, sápadt bőrt és fakó, szürke szemeket, meglepően karakteres arcvonásokkal. Még soha életében nem nézte ilyen közelről az ősellenségét, most mégsem a szokásos, indulattal vegyült félelem kerítette hatalmába, hanem a felismerés, hogy saját magával néz szembe. És ezt bizony nem tudta hová tenni, hiába tanulta már végig az eddigi osztályait, és hiába készült az ország legnevesebb egyetemére. A dolog egyszerűen abszurd volt.

Végül a srác csak megrázta a fejét, tűrte, hogy a vörös tincsek minduntalan az arcába csapjanak, majd megnyitotta a csapot, és legalább öt percig hidegvízzel mosakodott. Úgy gondolta, bármilyen retardált álomban lehet, ez majd felébreszti! Hát rosszul gondolta. A víz ugyanis semmit sem mosott le, csak kis cseppekben folyt le Castiel hibátlan, jóképű arcáról. Ebben a pillanatban már tudatában volt, hogy nem álmodik. Ez Castiel arca, sőt… jobban megnézve, ez Castiel kidolgozott teste. Ugyanis (habár eddig nem tűnt fel neki a kezdeti sokktól) póló nem igazán volt rajta, sőt, egyedül egy alsógatyában feszített, de szerencsére a fürdőben ez nem keltett különösebb furcsaságot. Cas izmai viszont igen. Nat akaratlanul is nagy szemeket meresztett a tükörbe, majd egyik kezével lassan végigsimította a felsőtestét… vagyis Castiel felsőtestét! És soha nem gondolta volna, hogy valaha ezt fogja tenni. Azt még inkább nem, hogy a vörös ilyen fizikummal rendelkezik. Ezek szerint nem nagyon reklámozza, hogy időnként konditerembe is eljár. Ehhez képest az ő teste átlagos… minden tekintetben. Na de várjunk! Ha ez Cas teste, és mégis ő látja, akkor… akkor hol van az ő teste?!

Erre csak egy biztos válasz lehetett. Nataniel a fénysebességet is megszégyenítő gyorsasággal viharzott ki a szobából, és kapta magára Cas szokásos cuccát: vörös, Winged Skull póló, sötét gatya és bőrdzseki. Csak semmi feltűnés! Castiel az Castiel. De a szobájából kilépve már látta, hogy mindezt feleslegesen csinálta, hiszen Cas egyedül él. Ha nem számítjuk persze a kanapén durmoló kutyát, akitől Natot kirázta a hideg. Milyen nagy! Jó, csak semmi elhamarkodott reakció. Nem harap a kutya. Remélhetőleg…

Hősünk tehát lábujjhegyen kisettenkedett a házból, hogy még véletlen se keltse fel „házikedvencét”, aztán a maratoni tempót tovább gyakorolva egészen a házáig szaladt. Az igazi házáig, avagy a családja lakásáig. Aztán becsöngetett, és az ajtó előtt türelmetlenül toporogva várt. Meglepte őt is, hogy erre még van ereje, hiszen alapjáraton már a tesióra is teljesen kiütötte, nemhogy a város széléről a saját házáig való futás. De ez maximum öt másodpercre fordult meg a fejében, utána már megint csak a tegnapot próbálta összerakni, mondanom sem kell, hogy sikertelenül. Az ajtó meg pont akkor nyílt ki, amikor ő a legelmélyültebb tudós képet vágta. Azt viszont leszögezhetjük, hogy Amber képe még annál is jobban megnyúlt, mint az övé. Hirtelenjében szóhoz sem jutott, és ez Natnak épp elég volt arra, hogy bevágja a Castieles stílust - elvégre most ő Castiel, nemde?

- Helló, kislány - lökte oda lazán, miközben fél kézzel az ajtófélfának támaszkodott. - A bátyád itthon van? - Amber még mindig csak állt, és bámult rá. Oké, az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a húga agyhalott, nade hogy ennyire?  - Szét akarom rúgni a seggét! - vettette még oda Nat türelmetlenül, mert a legszörnyűbb tévképzetek sokasága vándorolt már át a fején a saját testével kapcsolatban, így mielőbb tudni akarta, milyen állapotban van.

- Ja, igen, persze… gyere csak be, Castiel - szólalt meg végül a csaj meglepően barátságos hangon, olyanon, amit Nataniel legutóbb talán öt éves korukban hallott. Nem számít, csak álljon már odébb az ajtóból! - Adjak esetleg egy baseballütőt, vagy… - Nataniel inkább gyorsan elhúzott mellette, és még véletlenül sem gondolt bele, mért kínálja a húga baseballütővel Castielt. Tehát ha Castiel megverni jönne őt ide, az sem számítana, mert hát Castielről van szó, ugyan! Tök természetes, hogy még segédeszközöket is szolgáltatnak hozzá. Mért is ne?

Ha ennek vége, Amber meg fog halni, ez már biztos! Castiel fejével legalábbis ilyen gondolatok törtek rá. Bár ez a gyerekkori énjétől sem sokban különbözött.

Végül aztán elért a saját ajtaja elé, és miután tüzetesen átfutotta az arra kiragasztott napirendi pontokat, benyitott a szobába. És ami ott érte, az megint csak egy kisebb sokk volt. Valaki ugyanis teljesen felforgatta a szobáját, kidobálta a ruháit, összetört pár irattartót és még csak be sem ágyazott. Hát milyen dolog ez! De a fürdőből kihallatszó heves káromkodások legalább biztosították róla, hogy ez az, akire eddig is gondolt.

- Castiel! - szakadt be a helyiségbe, ahol Cas épp egy szál törölközőben állt, és a tükörképére meredt. Láthatóan ő sem tudta hová tenni a helyzetet, hát még mikor megfordult, és szembenézett saját magával. De ugyanez Natanielre is elmondható volt. Az ő szőke, kócos haja és aranybarna szemei voltak ezek, csak most sokkal másabb arckifejezéssel. A teljes értetlenségével. Pár másodperc el is ment ezzel. Mindketten bámultak magukra, tehát egymásra, és még most sem tudták hová tenni a dolgot. Végül Castiel ocsúdott fel elsőnek.

- Haver, ez veszettül ütős anyag lehetett - bólintott a vörös (most szőke) elismerően, Nat pedig a fejét rázva közelebb lépett hozzá.

- Nem, Castiel, én Nataniel vagyok!

- Mondom én… de a gyártót beperelem - húzta el a száját a szöszi, majd hátat fordított Natnak, és ismét a tükörbe bámult. - Gyűlölöm ezt a hülye kis strébert, erre nem az ő testébe haluzom be magam? Elképesztő!

- CASTIEL! - lépett Nat az említett mögé, majd maga felé fordította, és hirtelen felindulásból lekent neki egyet. Ez a saját testére nézve nem volt túl jó ötlet, de úgy döntött, megbocsát magának pár piros foltot. Itt most fontos dolgokról van szó! - Nem hallucinálunk, csak én a te testedben vagyok, te meg az enyémben! Tudod, mint abban az elcsépelt amcsi filmben! - Castiel megrökönyödve nézett rá, ami Nat arcáról csak még röhejesebben hatott.

- Aha - nyugtázta a dolgot, majd ugyanezzel a lendülettel visszaadta az iménti pofont, csak ő ököllel, így Nat megismerkedett a fürdője linóleumával. Úgy látszik, Cas már nem gondolt bele, milyen maradandó sérüléseket okozhat ezzel magának.

- Anyáddal szórakozz, Nataniel! És mi ez a kamuduma? Mit forgatsz egyáltalán a fejedben?  - kiabált az előtte fetrengő vörösre, aki csak sziszegve felült, és lenézően bámult fel a testére.

- Tisztázzuk! Először is: én a saját fejemben nem forgatok semmit, mert ez - mutatott Cas festettvörös tincseire -, a te fejed! Másodszor: szerinted, ha tervem lenne eljöttem volna idáig csak azért, hogy megnézzem, mi történt a testemmel? - Ezek olyan kérdések voltak, amikre Castiel ha akart volna sem ad választ. De határozottan nem akart. Ő csak egyet akart tudni: hogy mi a franc történik itt?!

- Na jó - sóhajtott egy rövidet, majd egy határozott mozdulattal felrántotta maga elé a srácot, és mélyen a szemébe nézett. Akárhogy is tagadta, ez valóban ő volt. Ugyanaz a szem, haj, száj, vonások, sőt, még az öltözet is ugyanaz! Ha ez képzelgés, akkor rohadtul pontos. Pluszba még a karja is megfájdult, mikor meggondolatlanul rángatni kezdte magát (Nataniel teste azért sokkal kevésbé volt formában ahhoz, hogy ilyet csináljon, így a művelet elég fájdalmasan érintette). - Ezt nem hiszem el! - mondta ki végre, ami már párszázszor átfutott az agyán.

- Nekem is nehéz volt - lépett hátrább előle Nataniel, ugyanis a saját teste közelsége túl furcsa volt ahhoz, hogy sokáig bírja. - Pedig sajnos így van. De az isten szerelmére, öltözz már fel! - csörtetett ki a mosdóból már csak megszokásból, ugyanis elégszer látta már magát életében ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba. Viszont a tény, hogy ő maga most Castiel, megtette a hatását. Igazából azt sem tudta elképzelni, vele mi lesz Cas testében - csak azt tudta, hogy ruhát akar cserélni… minél előbb!

- Tessék! - dobott be hozzá egy fehér inget kék nyakkendővel és bézsszínű nadrággal, tehát a szokásos viseletét, aztán becsukta rá az ajtót. Hadd öltözzön csak fel, így lehetetlen lenne, hogy normálisan kommunikáljanak (ez persze alapjáraton sem sikerül, viszont Nat nem arról volt híres, hogy pucér emberekkel társalogjon - még a zuhany alatt sem szokott énekelni!). Miután eme fontos lépéseket megtette, hátat fordított az ajtónak, és sóhajtva körbenézett. Cas határozottan nem kímélte a szobáját, sőt. A két perc alatt, amit az ágytól a mosdóig tett meg teljesen szétbarmolta. Így hát Nat kénytelen-kelletlen, de bevetette az ágyát és némileg összekotorta a földön heverő cuccokat. Mire ezzel végzett, Castiel kijött a fürdőből (természetesen teljesen szétgombolt inggel és lógó nyakkendővel, hiszen ő Castiel), aztán mit sem törődve Nat erőlködésével, a frissen bevetett ágyra dobta magát. Ezzel a vörös munkája teljes egészében kárba is veszett, de inkább nem tette szóvá.

- Tehát - tette keresztbe a lábát, és aranybarna szemeivel a felé közeledőt kezdte vizslatni. - Te most épp azt akarod beadni nekem, hogy nem azért képzelem magam a te bőrödbe, mert jól beszívtam tegnap, hanem azért, mert tényleg abba is vagyok?

- Őszintén meglep a felfogóképességed - húzta el a száját Nat, majd az ágy széléhez érve helyet foglalt (azt most inkább nem firtatta, hogy a saját ágyából nem csak egy takarócsücsök járna neki, hanem az egész).

- Vigyázz, mert bemosok abba a kedves kis angyalképedbe - mosolygott felé Cas bíztatóan, de az a gondolat, hogy mindjárt saját magát kezdi püfölni, Natot csak szórakoztatta. De Cas legalább már arra rájött, hogy nem a saját testét kéne gyepálnia, ahogy legutóbb a fürdőben.

- Jó, jó - emelte maga elé a kezeit az említett, aztán hátrasöpört pár hosszú tincset a homlokából. Ezért szokta ő félrefésülni a sajátját.

- De ez kész - nevetett fel Castiel hitetlenül. - Mégis hogy a francba történhetett ez? - Nat csak vállat volt.

- Nem tudom. Te emlékszel valamire a tegnapból? - kérdezte utolsó reménységként, mert ha Castiel sem tud semmit, akkor teljes a sötétség, nincs, amin elinduljanak.

- Őszintén? Arra igen, hogy majdnem neked ugrottam, de hogy miért, azt már nem tudom - vont vállat a szőke, és itt be is fejezte az elmélkedést.

- Értem - bólintott Nat, bár ez édeskevés volt bármihez. Ez csak egy tipikus reakció a találkozásaiknál, nem olyan, ami megmagyarázna egy brutális testcserét. - Én emlékszem még Lisanderre és Lynnre is… együtt jöttetek a sulis összejövetelre.

- Úgy érted a sulidiscoba?

- Úgy értem a sulis összejövetelre.

Ezen más esetben minimum tízperces vitát nyitottak volna, most azonban krízishelyzet volt, így nem folytatták tovább.

- Igen, most, hogy mondod, igaz. Aztán mi történt?

- Gondolom, összeverekedtünk…

- És?

- És aztán nálad ébredtem.

- Hmm - A Nataniel bőrébe bújt Castiel ismét vállat vont. -, dunsztom sincs, mi történhetett. De az hétszentség, hogy ilyen testben ki nem lépek az utcára.

- Castiel… - Nat egyik kezét a homlokához emelte, és elég szenvedő képet vágott. - Holnap iskola, még jó, hogy kilépsz az utcára!

- A-a. Itthon leszek, míg vissza nem teleportálunk a „saját” testünkbe, vagy amíg a cucc hatása abba nem marad. - Cas ezzel lezártnak tekintette a témát, csak Nat feszengett tovább.

- Nem teheted ezt velem! A diákegyesület elnöke vagyok, mit szól majd az igazgatónő, ha csak úgy eltűnök egy hétre? - Nataniel utált kétségbeesni, pedig most pont ez történt. Jól tudta ugyanis, hogy Castielt nem befolyásolhatja, még ha az égtől a földig pattog sem. Szavakkal nem.

- Amit mindig. „Ejnye-bejnye, Nati drága” - utánozta Cas az igazgatónő rekedtes hangját, ami a külsejét tekintve most kissé komikus volt.

- Felejtsd el! - állt fel az ágy széléről Nat határozottan, ami Castiel arcvonásaival most tökéletesen át is jött. - Ha nem mész be az iskolába, megírom az összes házid, figyelni fogok az órákon, sőt, még kedves is leszek az emberekkel! - Ilyennel sem zsaroltak még senkit, az is biztos. Cas tekintete pillanatok alatt átváltott gyilkosba, még Natot is meglepte, mennyire lerí a saját arcáról, hogy most nem ő irányítja.

- Próbáld csak meg, és olyan hímringyót csinálok belőled, hogy a szüleid még ördögűzésre is bejelentenek! - Nat már csak a gondolattól is megborzongott, és hátrahőkölt. Oké, nyilvánvaló volt, hogy két ellentétes személyiséggel csak olyat tehetnek, ami a másik életére katasztrofálisan hatna. Így kénytelen volt egy döntő elhatározásra szánni magát. Közelebb lépett hát a sráchoz.

- Figyelj, Castiel… tudom, hogy utálsz engem, mióta… - Ezt jobb ötletnek tűnt nem felemlegetni, így inkább gyorsan megkerülte. - Mióta az történt. De kivételesen most te is rászorulsz, hogy szívességet tegyél nekem! Nem lenne egyszerűbb, ha simán belemennél? - kockáztatta meg a lehetőséget, Cas meg gyanakodva méregette. - Csak amíg meg nem tudjuk, mi történt velünk! - És Nataniel nagyon remélte, hogy ez már az első nap után bekövetkezik. Castiel végül felült az ágyon, és egyik kezével megborzolta oldalra nyúló, aranyszőke frufruját. Furcsa érzés volt, hogy semmi sem lóg a szemébe. Ő sem szokta még meg, hogy nem önmaga.

- Hát jó - mondta végül. - De ez semmin sem változtat. Utállak, és ezalól nem bújsz ki. Akkor és úgy csesztetlek majd, ahogy csak tudlak. Még így is ennyire akarod a szívességed? - Nataniel unottan megforgatta a szemeit, mert ha most nemet mond, Castiel akkor is szét fogja szivatni. Akkor meg inkább legyen az ő javaslata szerint.

- Határozottan - nyújtotta a másik felé a kezét, aki úgy nézett rá, mintha ufó lenne. - Ne csináld már, ez a te kezed, rázd meg, és lépjünk tovább! - Castiel erre csak morgott valamit, de végül megfogta a másik (vagyis a saját) kezét, és megrázta. Ellenségnek szívességet tenni, ez nevetséges.

Éppen annyira nevetséges, mint maga a helyzet, amibe belecsöppentek…