3. fejezet - Mementó

Itt a 3. fejezet. Bocs a késői frissítésért, de a banda mostani ügyei kissé elvették a kedvem attól, hogy foglalkozzak a sztorival, még akkor is, ha a történet messze nem ebben az időben játszódik, hanem jóval a Midnight Memories turnéja előtt. De mindegy, legalább ebben az alternatív univerzumban másképp alakíthatom a dolgokat. Remélem, tetszeni fog nektek ^^

✖ ✖ ✖

Mondanom sem kell, hogy a hazafelé úton megint nem szólunk egymáshoz. Illetve én erősen gondolkodom rajta, mit mondhatnék, hogy enyhítsem a helyzetet, de egyszerűen semmi sem jut az eszembe. Nem fogok bocsánatot kérni, amiért így viselkedtem a barátnőmmel, nem volt kötelező jönnie, ő akarta annyira. Persze ez még nem változtat azon a tényen, mennyire szar lehet most neki, ezt én is tudom.

Mikor visszaérünk a hotelbe, a srácok épp a tévé előtt ülnek, körülöttük pedig vagy tizenöt chips van felbontva. Azt persze nem ússzuk meg, hogy jól megdobáljanak vele, és számon kérjék, hol turbékoltunk egészen idáig. Ez talán a régi hármasunkra igaz is lett volna, mármint az én részemről, de mostanra eléggé megváltoztak a dolgok.

Harry simán beül közéjük, én meg simán visszavonulnék, ha Niall nem rángatna maguk közé azzal a jelmondattal, hogy épp eleget különcködtem az utóbbi időben. Ez igaz is, de hogy szórakozhatnék önfeledten, mikor Harry ilyen állapotban van? Elég csak fél szemmel ránéznem, hogy elmenjen az életkedvem. Hiába tudom, hogy ő csinálta magának, akkor is.

Aztán Niall gátlástalanul beterpeszkedik az ölembe, és hanyatt fekve töm be vagy négy marék chipset. Nem is tudom, melyik tény akaszt ki jobban: az, hogy az ölemben van, vagy az, hogy közben kinyírja magát? De nem hagy nekem időt, hogy eldöntsem, mivel a következő marék már az én számba megy, vagyis oda szeretne menni, de kissé eltájolja magát, így az egész a hajamban köt ki. A többiek meg fennhangon kiröhögnek. Na jó, ennek itt van vége!

Felkapom az asztalon fekvő szószos tálat, és nemes egyszerűséggel az ölembe fekvőre borítom. Az a szerencséje, hogy elég gyorsak a reflexei, így csak a szósz fele megy rá, a másik fele meg… nos, igen, Liamre. Vele egyébként is olyan fényes a kapcsolatom, hogy ezt komplett hadüzenetnek fogja fel, de nem csak ő, az egész társaság. Így hát a másodperc törtrésze alatt kapkodjuk fel az összes zacskót, és kezdünk brutális kajacsatába. A kanapé egyik karfája mögé vetem magam, de ezzel nem sokat érek, mivel Niall és Zayn meg a kanapé mögött vannak, és onnan kezdenek el dobálni. Viszonzom a kedvességet, de nem sokáig, mivel akkor Harry támad rám egy majonézlövő pisztollyal. És ezt mégis honnan a fenéből teremtette elő? Jó, lehet inkább mégsem akarom tudni!

De nem fair, hogy mindenki engem pécézett ki, mikor nekem csak egy zacskó chipsem van, így meginvitálom a hűtőt is a játékba. Na innentől már sokkal izgalmasabb! A legkülönfélébb dolgok repkednek a levegőben, KFC-s csirkecomboktól elkezdve a fél dinnyékig minden. Kicsit mondjuk megijedek, mikor Liam azzal jön nekem, de hamar kiderül, hogy Harry sokkal jobban céloz, mint gondoltam, ugyanis könnyűszerrel hatástalanítja a támadást, és revansot is ad a srácnak.

Nincs időm megköszönni, mivel a következő pillanatban már tortadarabok repülnek felénk, meg valami cukorszagú üdítő, tehát szerencsésen elértünk a hotel desszert kínálatáig is.

Mire elhasználjuk az összes tüzelőanyagot, inkább néz ki a hely egy szeméttelepnek, mint hotelszobának. A ruhánk is megsínylette azért, de közel sem ennyire. Már most sajnálom a takarítókat.

Aztán meg persze azon kapunk össze, ki foglalja be előbb a fürdőt, és itt még nem is az nyer, aki a legerősebb, és ki tudja rakosgatni a másikat az ajtóból, hanem az, aki a legjobb a stratégiával ugrasztja össze a többieket, és aztán szabadul be a fürdőbe. Vagyis Liam, egyértelműen.

A probléma csak az, hogy innentől három kisebb fürdő maradt, tehát négyünk közül valaki kinn ragad legalább egy órára a csatatéren. És úgy nézem, egyikük sem vágyik erre, mivel őrültként kezdünk el rohanni a legközelebbi mosdóhoz, egymást kigáncsolva meg arrébb lökve. Niallnél ez be is válik, de Zayn könnyűszerrel bevág elénk. Innentől már nem nehéz kitalálni, hogy a lemaradt szöszi most előnnyel indul, így az utolsó előtti fürdőt ő kaparintja meg.

Farkasszemet nézünk Harryvel, mikor az ajtó bevágódik előttünk, aztán egyszerre indulunk meg az utolsó célponthoz. Egymás hátráltatása miatt ez van legalább öt perc, közben hülye hangokat adunk, meg próbáljuk leszorítani a másikat, hogy előbb érjünk be, de nem igazán jön össze, így végül egyszerre nyitunk be a helyiségbe. Nos, egy opció maradt, méghozzá, hogy ezt minden erőmmel tagadom!

- Én nyertem - fordulok a göndör felé, aki erre felhúzza a szemöldökét.

- Igen? Melyik álmodban? - vigyorog gúnyosan, pedig az én lábam fél centivel előbb volt benn, el kell hinnie!

- Az összesben. Pápá - kezdeném el kifelé tolni, ha nem kapná el a vállához érő kezem, és húzna oda magához annál fogva. De megteszi, és ezzel annyira lesokkol, hogy nyekkenni sincs időm, a következő pillanatban pedig már a fürdő csempéjének nyom, egy kézzel elzárva a menekülési utat.

- Tudod… akár ki is használhatnánk ezt a kis döntetlent - súgja a fülembe, amitől ismét átfut rajtam valami különös érzés, pedig egy ujjal sem ér hozzám. És mégis, ahogy mondja, és ahogy néz utána, az teljesen leblokkol.

Reakciót vár. Hogy ráförmedjek, elküldjem, vagy akármi, amit normális esetben tennem kéne, de hiába próbálnék bármit is mondani, egy hang sem jönne ki a torkomon. A közelsége milliószor nagyobb, mint előzőleg, így hiába küzdök az érzés ellen, nem sikerül elnyomnom.

Végül a pillantása a számra tér át, és lassan elmosolyodik. Ne, ugye nem azt akarja? De, pontosan azt, mivel ismét egyre közelebb hajol hozzám, addig, míg már csak pár centi választ el minket. Akkor végre rászánom magam, hogy hátrébb toljam, de nem sokat számít, már túl közel van.

Oldalra kapom a fejem. Érzem a bőrömön a lélegzetét, de képtelen vagyok bármit is tenni ellene, és ez legalább annyira megrémiszt, mint az, amit éppen tenni készül.

Aztán az egyik keze az arcomra simul, és visszafordít maga felé. Hiába nem szeretnék ránézni, azonnal megteszem, és egyúttal azt is látom, milyen önelégülten bámul rám. Már nyoma sincs a szemében annak a fénynek, amit először láttam.

- Tényleg azt hitted, hogy megérdemled? - lép tőlem távolabb, ezzel egy csapásra visszaadva minden levegőt a helyiségbe. Mégsem mondanám, hogy fellélegzem, inkább csak… nem is tudom. Furcsa a hirtelen távolság.

- Ennyire mérges vagy rám? - nyelek egyet, miközben próbálom összeszedni magam. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám, abszurd az egész. El kell felejtenem a tényt, hogy csak szórakozott velem, mert egyúttal azt is tudom, hogy simán kihasználhatott volna. Barátnő ide vagy oda, úgyis utálja.

- Az vagyok - válaszolja egyszerűen, az arcára pedig kiül a dac.

- Miért? Nem kényszerítettelek rá, hogy velem gyere, te akartál! - mondom ki, amit gondolok, miközben idegesen túrok a hajamba. Legszívesebben az övével csinálnám ugyanezt, de nem lehet, túl könnyen megtörténhetne minden, amitől az imént megmenekültem.

- Tényleg nem tetted. De ez még nem elég ahhoz, hogy elvonatkoztassak tőle, mennyire szeretlek. - Lassan lehunyom a szemem. Ezt nem akartam hallani. Nem most, nem az ő szájából. Végig biztos voltam benne, hogy a döntéseim helyesek, úgyhogy nem hagyhatom, hogy pont most bizonytalanítson el. Akármit is érzek a közelében, vagy attól, ahogy azt mondja, szeret.

- … és ha nyomok még egy flakon ketchupot a hajadba? - vigyorgom idiótán, hogy végre témát tudjunk váltani (igen, a hajáról nem sikerült, reménytelen vagyok).

- Ha hozzá akarsz érni, csak csináld, ne rendezz új kajacsatát miatta - pillant fölfelé Harry unottan, mintha szóba sem jöhetne, hogy egyszer az életben nem akarok semmi ilyesmit tenni.

- Most inkább lefürdenék - tárom ki a karjaim, jelezve, hogy ideje visszavonulnia. Erre féloldalas mosolyra húzza a száját, és felém kacsint. Eh? Nem akarom tudni, mi jár a fejében!

Az este további része már eseménytelenül telik, egyedül reggel kapunk egy istenes letolást, hogy miért nem tanultunk meg húsz éves létünkre viselkedni. Persze mindenki csak angyalian pislog, és esküdözik, hogy nem ő kezdte, de azt, hogy ki kezdte, már egyikünk sem árulja el. Ez jólesik, mert Liamtől kifejezetten vártam, hogy beköpjön, de mégsem. Összetartó csapat vagyunk, még ha nem is emlékeztem rá.

A takarítás költsége persze a mi pénzünkből lesz levonva, de öt személyre elosztva olyan elenyésző mennyiség jön ki, hogy azért már teljesen megérte. A buszon költünk is egy gúnyverset a hülye szállodásokról, meg persze a sofőrünkről is, akinek már semmi funkciója négy jogsis mellett, csak a menedzsment díszének van itt.

Viszont jó hír, hogy a mai napra nem raktak be semmilyen kihallgatást, tévés szereplést vagy ottülős eseményt, ezért egyenesen a stúdióba megyünk, hogy pár deluxe szám javított verzióját felvegyük. Illetve esetemben éppen csak azt a párat, amit a napokban bele tudtak pumpálni az agyamba, úgyhogy részemről ez egy tartalmas fotelben ülés és magolás lesz.

A hatalmas felhőkarcoló elé érve kiszállunk a buszból, és bemegyünk az épületbe. A liftben álmosító gyerekdal szól, amitől Zayn és Niall egymás vállára dőlve horkolni kezdenek, mi meg besegítünk nekik. Ennél felnőttebbek már nem is lehetnénk.

De ahogy felérünk a megadott emeletre, valahogy mindenki elkomorul. Úgy ülünk le az előkészített fotelekbe, mintha csak kivégzésre várnánk, pedig se egy alkalmazott, se egy stúdiós nem szól hozzánk. Hm, értem. Tehát zenéket felvenni mégsem olyan buli, mint gondoltam.

Már éppen készülnék teljes depresszióba zuhanni, mikor valami fószer elém ugrik, felránt az ülésből, és mint egy őrült, rázni kezdi a kezem. Most nem tudom, mit csináljak előbb: hagyjam, hogy kitépje a karom, ordítsak vagy üssem le. Azt hiszem, az első opció lenne a legkifizetődőbb.

- Louis, drága fiam, hát egyben vagy! - ölel is át, és ennél a pontnál tényleg elgondolkodom rajta, hogy kirúgom a felhőkarcolóból. - Hallom, szakítottál Harryvel - tér rögtön a lényegre, miután elenged.

- Magának is jó napot, örülök, hogy megismerhetem! - pislogok rá nagy szemekkel, mert az oké, hogy az egész banda tisztában van velünk, de hogy ez a sehonnan szalajtott idegbeteg is, az valahogy furcsán érint!

- Jaj, még mindig az a dolog van neki, tudjátok - fordul a többiek felé, majd egy ujját a feje mellé helyezi, és forgatni kezdi. Hadd foglaljam össze: egy vadidegen random felrángat a helyemről, kis híján kitépi a karom, majd nekiáll ölelgetni, és utána még ő hiszi azt, hogy megbolondultam? Melyik bolygóra kerültem? - Igazán mondhattátok volna, ki vagyok!

- Elfeledkeztünk róla, elég sok volt a teendőnk… - vágják ki magukat a többiek, de az arcukból ítélve azért nem szóltak erről az emberről, mert nem bírják. Ezek után kíváncsi leszek, kicsoda.

- Persze-persze, a balesettől romokban az egész szervezés, tudom - legyint az említett, aztán ismét birtokba veszi a kezem, mintha nem szaggatta volna ki így is eléggé a helyéről. - A One Direction menedzsere vagyok. Tehát szétmentetek Harryvel, igaz? - Itt még meg is szorítja, nehogy véletlen jó emlékem legyen a megismerkedésünkről (ami már a kezdetektől fogva esélytelen, de azért nem kéne kinyírni közben).

- Igen, ez történt - hagyom rá, miközben elhátrálok előle. Erőtér mögé kéne zárni, komolyan!

- Hála az égnek - sóhajt a menedzserünk megkönnyebbülten. - Nem tudod, mióta vártam erre a napara, ha valaki előre szól, hogy csak egy félresikerült fejes kell hozzá, én magam löklek a vízbe!

- Ez igazán kedves, köszönöm, hogy nem fáradt vele - mosolygom gúnyosan, és tényleg egyre inkább ingerem van rá, hogy felképeljem.

- Ugyan - legyint félvállról, aztán az idő közben mellém sétáló göndörre pillant. - Harry fiam, veled is minden rendben?

- Igazából én… - kezd bele a srác, de mielőtt még bármit is mondhatna, a paraszt menedzser folytatja a rizsázást.

- Helyes-helyes, akkor lépjünk tovább, rengeteg a tennivalónk! A szervezés totális csőd, mióta

kiderült, hogy Louis egyetlen dalszöveget sem tud! - hadarja gondterhelten, a tekintetét végigjáratva az egész bandán. Oké, nem tehetek róla, hogy balesetem volt, de legközelebb igyekszem szólni előtte, hogy be tudják kalkulálni a szerezésbe!

- Hát ez nem teljesen igaz, párat már tudok - jegyzem meg csak úgy mellékesen, mivel a kórházi látogatásoknak hála, néhány fülbemászó dalt sikerült megtanulnom.

- Ehmm. Nos, igen, örülök neki - int le a férfi, Niall meg közben a fülembe súgja, hogy:

- Egy koncerten átlagosan 10-15 számot éneklünk. - Eeeeh? Oké, valamilyen szinten nyilvánvaló volt, de így kimondva azért ezerszer bizarrabbul hangzik!

- Upsz - nyögöm zavartan.  Jó sokáig nem lesznek unalmas perceim.

- Tehát a terv a következő: a turnét már mindenképpen fújhatjuk, de ha sikerül pár hónap alatt helyrehoznunk Louist, még nem lesz veszve minden. Úgyhogy arra gondoltam, elvihetnénk kirándulni. - Erre már nem csak én nézem hülyének, hanem konkrétan az egész csapat, meg minden ember, aki elment mellettünk, és ezt hallotta. Nem, mintha nem kirándulgatnék én szívesen, csak akkor minek is zargattak a kórházban fekve? Ha ennyire nem fontos a munka!

- Ezt meg hogy érti? - kérdez rá Zayn, ő az egyetlen, aki eljut idáig. Erre a menedzser csak megforgatja a szemeit, mintha mi lennénk idióták, hogy nem értettük meg elsőre.

- A One Direction néhány kulcsfontosságú fordulópontjához kalauzoljuk el a mi kis kómásunkat. Ezzel elősegítjük, hogy hamarabb visszatérjenek az emlékei. - Ja, hogy még ezzel is csak kínozni akarnak, értem.

- De mindezt a Modest pénzéből, ugye? - kérdi a fekete, és igaza is van, nehogymár az én pénzemből vonják le ezt is, mint a kórházi kezelést! Azóta meg se mertem nézni, mennyiben fájt a narkós doki, nehogy szívrohamot kapjak, és ismét bekerüljek az intenzívre. Tudom, hogy elvileg nem számít, mert van miből, csak az emlékezetkiesésnek hála kénytelen vagyok újra hozzászokni.

- Igen-igen, persze - legyint a pasi.  

- Tehát olyan lesz, mintha nyaralnánk? - teszi fel Liam a költői kérdést, mert ez túl szép lenne, épp ezért bele sem szabad gondolnom.

- Végül is - von vállat a menedzser, mire a többiekkel egyszerre pacsizunk össze. De nem tart sokáig az öröm, mivel ez a drága ember van olyan kedves, hogy még hozzáteszi: - Kivéve neked, Louis, te kénytelen leszel végig dalszövegeket magolni.

- Várjunk, nem azért nyaralunk, hogy visszatérjenek az emlékeim? - rázom meg a fejem, mert valahogy nem áll össze a dolog.

- De igen, viszont számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, ha ez nem történik meg. - Mi lenne, ha inkább nem számolnánk vele? Göndörkém úgyis egész nap azon fáradozik, hogy visszaemlékezzek rá, ezek után nulla százalék alatt van, hogy ne történjen így! Bár ami a dalszövegeket illeti… eh.

- Tehát mindenki más nyaral, csak én nem - vonom le a következtetést, a fazon meg ráérősen megveregeti a vállam, hogy „ugyan, ugyan”.  Ugyan, Louis, csak mindenki szórakozni fog, amíg te hat köteg papír fölött görnyedsz, és hozzád nőnek a lapok, meg befelhősítik az agyad, de ez nem baj, jó móka lesz! Hát nem, nem lesz az!

Közben az engem tapizó telója is megszólal, úgyhogy végre leszáll rólam, és még abban a percben eltűnik a légtérből. Egy kicsit még bámulok utána, és bár csak magamban szeretném megállapítani, mégis kicsúszik a számon.

- Hát ez ritka nagy seggfej. - A többiek egyetértően bólintanak a megállapításra, egyedül Harry csóválja meg a fejét keserűen mosolyogva.

- Még semmit sem láttál.

A nap további részében meg is tudom, mennyi mindent nem láttam. Vagyis nem látok, ugyanis pár elbaltázott stúdiózás után a hangmérnök úgy dönt, hogy majd csak azután von be engem a munkába, hogy tisztában is vagyok a számokkal, tehát a többiek stúdióznak, én meg ülök és twitterezek. Vagyis dalszöveget tanulok, bocsánat.

De azért egy-egy lap mindig a kezembe kerül, mikor valamelyik csapattag odajön hülyülni hozzám, csak a twitter meg elég nyilvános oldal, így mindig megkapom, hogy mit kockulok itt. Szerintem örüljenek, hogy nem nekik kell átérezni ezt a tömény unalmat, mert okés, hogy a háttérzene elmegy, és nincs rossz hangjuk, de ha rajtam múlna, mindenféle szívbaj nélkül bealudnék rá. Tehát valamivel el kell vonnom a figyelmem, ami kevésbé unalmas, mint nyálszövegeket olvasgatni.

A legváratlanabb persze kétségtelenül az, mikor Harry szabadul be valahonnan a nyakamba, és amíg nem hívják be új felvételre, folyamatosan engem boldogít. Ez abból áll, hogy hülyeségeket tweetelünk egymás lapjára, aztán azon versenyzünk, melyiket osztják meg többen két perc alatt. És mindig ő nyer, mert pármillióval több követője van. Nem igazság, mit esznek így rajta?

Már késő délután felé jár az idő, mire végeznek a felvételekkel, így a legtöbben csak elköszönni jönnek oda, aztán mennek a dolgukra. Én is simán elmehetnék, de valamiért nem enged a tudat, hogy a menedzser itt ólálkodik az épületben, és tuti, hogy félpercenként engem stíröl egy biztonsági kamerából. Rosszul leszek, ha csak belegondolok!

Így hát inkább nézem ezt a dalszöveglistát, és úgy teszek, mintha. Igazából olyan fél számot, ha megtanultam, és azt is csak véletlen. Elvileg könnyebb lenne, ha hallásból próbálnám, de valahogy nincs kedvem hozzá… ehhez az egészhez. Egyedül arra vagyok képes gondolni, mennyi van még vissza, hiába csak a Midnight Memoriest kéne igazán jól bevágnom, mert a többi már régi, és nem elsődleges. Valahogy nem vígasztal. Nagyon nem.

Sóhajtva lapozok egyet, majd azzal együtt megérzem magamon valaki tekintetét, így felpillantok. Meglepő módon Harry támaszkodik a velem szemben lévő fotel háttámláján, és mosolyogva néz. Vajon mióta van itt?

- Végeztél? - kérdem a lapokat összehajtva, mert van egy olyan sejtésem, hogy előtte nem fogok tudni tovább színészkedni.

- Aha - válaszol, majd kisétál a fotel mögül, és leül mellém a karfára. - Na és te?

- Bőven nem - mondom fáradtan, aztán hagyom, hogy elvegye tőlem a szövegeket, és átfussa.

- Hogyhogy nem a Midnight Memoriest nézed? - pillant rám kérdően, miután realizálja, hogy a Take Me Home van nála. Most mondhatnám azt, hogy azért nem, mert berágtam a Modestre, és ki akarok szúrni velük, de az olyan gyerekes lenne! Úgyhogy inkább lódítok egy kicsit, mert az sokkal felnőttesebb.

- Ez akadt a kezembe - mondom nemtörődöm módon, mintha tényleg nem érdekelne az egész, holott előre érzem, hogy ezzel lesznek rémálmaim. A stúdiósok se tettek rá az önbizalmamra, szóval szuperül állok.

- És melyik számokat tudod? - Na ez roppant jó kérdés! Végül is nem játszhatom be, hogy egy egész napon keresztül csak neteztem a mobilomról, így hát…

- Elméletben mindet, de még várom, hogy visszatérjenek az emlékeim - bólogatok nagy bölcsen, a göndör meg szórakozottan felkuncog.

- Tehát egyiket se. - Túl jól ismer. - Segítsek? - nyújtja vissza a papírköteget.

- Ne, egyedül is remekül megy az olvasás - veszem át, de ahelyett, hogy elengedné a lapok felé eső részét, csak komolyan bámul rám. Ennyire csak nem gázoltam a lelkébe.

- Azt látom - hagyja végül rám, elengedve a papírokat. - Akkor esélytelen, hogy felhívjalak magunkhoz egy pizzára? - Imádom a pizzát, és kicsit sem lepődöm meg rajta, hogy ezzel tisztában van, de mintha valami nem stimmelne.

- Magunkhoz? - ismétlem meg, hátha csak nem hallottam jól.

- Ó, nem mondtam volna? Régen együtt laktunk - von vállat Harry, mintha teljesen alap volna, pedig nagyon nem az!

- Ne idegesíts - emelem a kezem a homlokomhoz, ő meg csak vigyorog. Oké, ideje lenne jobban belemélyednem a múltamba, hogy ne nagyon érjenek ilyen meglepetések. - Na jó - adom meg magam, úgysem hagyna békén, amíg meg nem mutathatja (verhetetlen kifogás). Ugyan evidensebb lenne a hotelbe visszamenni a többiekhez, ha már kifizették a szobánk, de most az egyszer csak megbocsátják, hogy hanyagolniuk kell a társaságom! - De ígérd meg, hogy nem támadsz le! - Most én nézek rá komolyan, és ő az, aki úgy tesz, mintha semmiről se tudna. Mert hiába csillapodtak le némileg a kedélyek, azért még nem mondanám biztosra, hogy nem ad újabb büntetést, ha alkalma van rá.

- Hát kinéznéd belőlem? - pillog rám kiskutyaszemekkel, mintha totál ártatlan lenne. Más fejével talán sikerülne is neki, de így… ezért jelentőségteljesen a vállára helyezem a kezem, és közlöm vele az igazságot.

- Ezt a leginkább, Harry Styles.

Az egykori albérletünk London északi részén van, úgyhogy beletelik egy kis időbe, mire eljutunk hozzá. De megéri, mivel elég szép lakásról van szó, és akkor is ugyanezt mondhatom, mikor már bentről nézzük. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy egykor sztároké volt, semmi sem a legdrágább luxustermék, sokkal inkább az egyszerűségre van helyezve a hangsúly, amitől még otthonosabbá válik. A falak sem kirívó, hanem halvány színűek, és ami tényleg furcsa, hogy egy pókhálót sem látni, annak ellenére, hogy már senki sem él itt. Ez mondjuk meglepő, rá is kérdezek, miért van így, ha egyszer már különköltöztünk mindketten.

- Megtartottam utána is - válaszol Harry, miközben a fogasra rakja a kabátjainkat. - Szép emlékek fűznek hozzá, ezért csak a médiának mondtam, hogy eladtuk. Amúgy gyakran jövök ide, ha Londonban járunk.

- Óh, értem - pillantok oldalra zavartan. Tényleg elég sokat jelenthet neki, ha emiatt megtartotta, ráadásul még takaríttatja is. Elképesztő, mennyi felesleges dolgot csinál.

- Nem ismerős semmi? - lép oda mellém, és le se tudná tagadni, mennyire reménykedik, hogy de igen, az. A kedvéért megint körbekémlelek, de hiába is gondolkodom, nem dereng egy itt töltött percünk sem.

- … de igen, az-az asztal nagyon szép - vigyorgom kényszeredetten, hogy azért ne lombozzam le teljesen, csak sajnos ismeri a reakcióimat, úgyhogy rögtön levágja, mi a helyzet. 

- Inkább ne erőltesd - hagy faképnél rezzenéstelen arccal, és a konyhába megy. - Csinálok valami kaját.

- Nekem jó a pizza is - emlékeztetem, hogy akár rendelhetünk is, nem kell miattam nekiállni főzőcskézni.

- Tudom, de szeretek főzni - mondja, és ezzel el is tűnik az ajtóban. Hát, ha ő mondja…

De hogy azért én se unjam magam halálra addig, elkezdem a szekrényeken álló képeket nézegetni. Ezek különösen nagy becsben vannak tartva, egy porszem sincs rajtuk, pedig nem mostaninak tűnnek. Mindegyik keretes meg mosolygós, amolyan ideális családi képet ad. A legtöbben vagy ketten vagyunk, vagy csak az egyikünk, és néha egy macska is belehajolt a fényképezőbe, mert neki úgy volt kényelmes. Mintha hallottam volna, hogy Harry tartott macskát, szóval biztosan az övé.

A legvigyorgósabb képet leveszem a polcról, hogy közelebbről is megnézzem. Ezen együtt vagyunk nyakig beöltözve, a kezünkben snowboardokkal, és valószínűleg épp megfürdetni akarjuk a másikat, mivel gyanúsan vészjósló arckifejezést vettünk fel. Pff, gyerekek voltunk, nincs mit tenni.

- Az egy közös síelés volt - szólal meg a hátam mögül Harry, amitől összerezzenek, és felé fordulok. Jézusom, mániája lett, hogy random tűnjön fel körülöttem?

- Nem rémlik - ingatom meg a fejem, mire kiveszi a kezemből a képet, és visszarakja a helyére.

- Majd fog - ezzel levágja magát a kanapéra, és ráérősen elnyújtózik. Hát ez remek, és én hova üljek, a dohányzóasztalra? De hiába is nézek rá csúnyán, nem veszi a lapot, úgyhogy nemes egyszerűséggel feljebb tolom a lábait, és helyet foglalok.  

- Melyik számot vegyük? - kérdi, én meg kénytelen vagyok százhúszadszorra is előhalászni a kis Take Me Home mappám, és kibogarászni belőle egy dalszöveget. De már az első oldalnál olyannyira unom, hogy a végén találomra kiveszem valamelyiket, és azt nyomom a göndör kezébe.

Épp csak az elejét nézi meg, de már most fülig ér a szája, úgyhogy azt hiszem, sikerült a legjobbat kifognom.

- Ezt szeretem - jegyzi meg, aztán visszaadja, hogy én is csekkolhassam. Hát igen, ilyen az én szerencsém. - Kezdjük - ül fel Harry szórakozottan, és hiába is tiltakoznék, hogy inkább mégse ezt, mert túlzottan illik ránk, meg amúgy is… á, tök fölösleges, akkor is elkezdi.

                                                                                                                 

Baby, you don't have to worry

(Kicsim, nem kell aggódnod)

I'll be coming back for you, back for you, back for you, you

(Vissza fogok jönni hozzád, jönni hozzád, jönni hozzád, hozzád)

Lately, I've been going crazy

(Mostanában csak kicsit elment az eszem)

So I'm coming back for you, back for you, back for you,

(De vissza fogok jönni hozzád, jönni hozzád, jönni hozzád)

You…

(Hozzád…)