Vocaloid: Mert minden te voltál

Adatok
	Fandom: Vocaloid Szereplők: Shion Kaito (E/1), Hatsune Miku, Kagamine Rin, Főnök Figyelmeztetések: angst Leírás: Shion Kaito, a Vocaloidok férfi ideálja. Nem csak a rajongók imádják, hanem bizony a saját csapattársai is… de mi van akkor, ha ő csak testvérként tekint rájuk? Kaito döntésképtelensége két életbe is kerül. Egy változás, ahonnan már nincs visszaút… Státusz: l Dátum: 2012. április 6.

Egy szerepjátékos oldalon közzétett fanficc ihlette, természetesen az író engedélyével továbbvíve a szálat. Akkori nevén Yume "Mert nem minden a hírnév" című történetéről van szó, ami Miku szemszögéből írja le a cselekményt, viszont minden, amiről a karaktere nem tudhatott, már saját ötlet.

✖ ✖ ✖

Mert minden te voltál

Kint áll, és nem énekel. De miért nem? Már rég el kellett volna kezdenie!

És el is kezdi… de a hangja meggyötört, fáradt, egy kicsit sem olyan, amilyennek kéne lennie. Legalábbis nem egy World is mine számban. A körülöttem lévők keserű szájízzel kezdik csóválni a fejüket, csak a Főnök az, akin látszik, hogy majd felrobban idegességében. Ismerem ezt az oldalát, velem is kiabált már, ha elszúrtam egy klippet, hiszen én sem voltam rögtön a legjobb… sőt, most sem vagyok, a legjobb közülünk Miku, éppen ezért ilyen kínos tény, hogy elrontja a koncertet.

Gondolataimból a Főnök szakít ki, aki erősen vállon bök, hogy csináljak már valamit, mert ez így katasztrófa lesz. Eh, én ugyan mit tudnék? Egyébként sem vall a Főnökre, hogy tőlem várja a megoldást. Kezd már öregedni.

De… sajnálom Mikut, így intek a többieknek, és a színpad felé vesszük az irányt. Óvatosan megfogom a lány puha kis kezét, és mikor felém néz, rámosolygom.

- Menj le a színpadról, mikor lekapcsolják a fényeket! 

Látszik, hogy egy kő esett le a szívéről, kicsit mintha nyugodtabb lenne, és ennek örülök. A közönség pár perc múlva már nem is érzékeli a hibát, ugyanúgy tapsolnak, mintha egyedül csak Mikut látnák. Igen, talán ötünk ki tudja tenni azt, amit Mikunak egyedül kellett volna. 

A fények kialszanak, én pedig a zöld hajú kezét elengedve a színpad mögé megyek, hogy felkészüljek az utolsó számunkra. Ebben neki is benne kéne lennie, de ahogy gondoltam, a Főnök nem fogja engedni neki. Kissé aggódom miatta, mostanában nagyon gyenge, pedig régen rögtön meg tudta volna védeni magát, de most… és mégsem megyek utána. Tudom, hogy azzal csak rontanék a helyzeten, azt pedig nem kéne.

Így hát inkább a srácokkal együtt eléneklem a Word's end dancehall-t, aztán a tapsrend után az öltözőmbe megyek. Itt mindenen az én nevem áll, szeretnem kéne. Szeretem is, csak olyan furcsa… eddig a szomszédból mindig kihallatszott Miku hangos beszélése, ugyanis az én öltözőm az övé mellett van, de most semmit sem hallok. Nem tulajdonítok különösebb jelentőséget a dolognak, biztos a Főnökkel van még. Ilyenkor nagyon megered a nyelve, bezzeg mikor fizetésemelést akarok kérni… rögtön kőszobrot kezd játszani. Persze, az többnyire csak vicc, így is meg vagyok elégedve azzal, amit kapok. Egyelőre.

Miután átöltözöm, kilépek a helyiségből, és bezárom magam után az ajtót. Amíg ezen mesterkedek, a Főnök feltűnik a folyosó végén, és elindul felém. Fél szemmel pillantok csak rá, az is már egy fél vakulással egyelő, többet meg nem kockáztatok.

- Miku? - kérdem meg azért, mikor elmegy mellettem.

- Előbb hazament - veti oda, mintha csak egy pokróc lennék, amit minél előbb le akar rázni magáról. Többet nem is kérdezek, inkább a kijárat felé indulok. Furcsa érzésem van, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, biztos megint csak nagyon elfáradtam.

- Kaito-kun - hallok magam mögül egy hangot, mire hátrapillantok. Előttem Rin áll kipirulva.

- Mit szeretnél, Rin-chan? - kérdem kedvesen mosolyogva, ugyanúgy, ahogy percekkel ezelőtt Mikura is.

- Csak megkérdezni, hogy… nincs kedved feljönni hozzám? - A szemem kissé megvillan, majd oldalra fordítom a fejem. Ez egészen úgy hangzott, mintha éjszakára hívott volna meg. Talán, mert épp ezt tette. De mit tegyek most?

Tisztában vagyok vele, hogy érez irántam… eddig mindenkinél jobban kimutatta, többször is kellette már magát, és én sosem mondtam véglegesen nemet. Hogy miért nem? Nem is tudom… én is csak srácból vagyok.

- Bocs, de most más dolgom van - hazudom zavartan vakargatva a tarkómat, pedig dehogy van. Maximum az önsajnálás, hogy a koncert nem olyan lett, amilyenre terveztük. Az én részeim mondjuk tökéletesek voltak, nem is értem, mit eszem magam. Hülyeség.

- Mindig más dolgod van - mondja a szőke kissé szemrehányóan, én meg csak kényszeredetten elvigyorodom. Most mondjam azt, hogy ma nincs kedvem lefeküdni vele?

- Elfoglalt ember vagyok.

- És döntésképtelen is. - Ehh? - Mégis meddig akarod még húzni? - Most már erélyesebb, gondolom őt is felzaklatta pár dolog, de nem rajtam kéne levezetnie. Barátok vagyunk, és megértem, hogy haragszik rám, de… jobb lenne, ha játszanék vele? Néha tényleg nem értem a nőket.

- Mit húzni? - kérdem, ő pedig közelebb lép hozzám. A szemembe néz, talán ki akar belőle olvasni valamit, de sajnos éppen nem vettem fel teleirkált kontaktlencsét. Nem fogja megtalálni, amit szeretne.

- A választást. Tudod… hogy ki neked a fontosabb. Én, vagy Miku? - pásztáz végig komolyan, követelő tekintettel. Mi lenne erre a helyes válasz? Ő természetesen azt akarja hallani, hogy „te, Rin”, de ez nem az igazság lenne… tulajdonképpen még soha nem gondolkodtam el ezen. Mindkettőjüket ugyanannak tartottam: a húgomnak. Ha ez nekik idővel már nem volt elég, sajnálom, de akkor sem tudnék választani közülük.

- Ugyanolyan fontosak vagytok - mondom végül, de úgy tűnik, ez Rint nem teszi boldoggá. Lehajtja a fejét, és a kezei ökölbe szorulnak.

- Utállak, Kaito! - fakad ki végül, majd sarkon fordul, és elrohan.

- Hé, várj! - indulok el utána, nem akarom, hogy ilyen állapotban menjen haza. Egy, mert másnap reggel Len tuti eljátszaná a hattyú halálát, kettő, mert épp elég Miku összeomlását néznem, az övét nem akarom. Talán csak magamat próbálom védeni.

Már éppen utolérném, mikor az ajtó előtt belénk rohan valami pincér, mindebben csak az a bökkenő, hogy ránk önti az összes pohár italt… mindenünk nedves lesz, a szerencsétlen meg nem győz bocsánatot kérni. Hát nem hiába, fél a következményektől. Pedig egyikünk sem rivall rá.

Rin megtörli az arcát, de nem néz rám. Sóhajtok. Most az ő kezét fogom, és egy darabig nem is engedem el.

- Ha így mész haza, megfázol. Gyere, felmegyünk hozzám - kezdem el vezetni, ő pedig nem szól semmit. Nehéz vele. Hogyan tudnám elérni, hogy ne bántsam meg?

Erre nincsen jó válasz.

Miután felérünk hozzám, adok neki pár ruhát, amit még Kaiko felejtett itt egyszer, aztán a fürdőbe küldöm. Lehet, hogy kicsit nagyok lesznek neki, de a semminél jobbak. Közben a szobámba megyek, és leveszem a vizes ruhám, így már csak egy alsó van rajtam. A szekrényt kinyitva kezdek kotorászni, persze pont akkor akadnak a kezembe a fellépő ruháim, mikor épp nincsen szükségem rájuk. Amíg ezzel szöszölök, valaki hátulról átölel, én meg összerezzenek. Ez váratlanul ért.

- Rin - suttogom, aztán a kezeit megfogva felé fordulok. Ezzel a lendülettel elfelejtek levegőt venni, ugyanis Rin nemhogy nem vette fel a ruhákat, amiket adtam neki… hanem alig hagyott magán valamit. Dermedten nézek végig rajta. Hát igen, ő sem kislány már. De ha Miku állna most előttem, akkor is ugyanezt gondolnám.

Révületemben hagyom, hogy az ágyhoz vezessen, szelíden letoljon rá, és fölém emelkedjen. Ellenkeznem kéne, de nem tudok. Túlságosan csábító oldalát mutatja most. Meg fogom bánni.

- Neked nem dolgod lenne, Kaito-kun? - súgja a fülembe kajánul, mire a kezem az arcára helyezem, és a szemébe nézek. Én csak neki és Mikunak akarok jót, megkímélem őket egymás utálatától azzal, hogy egyiküket sem választom. Egyiküket sem szeretem ennyire. De ha ő ennyire szeretne engem…

- Megtehetjük, Rin. De tudnod kell, hogy ettől még nem foglak jobban szeretni - mondom őszintén, ő pedig nagyszemekkel bámul le rám. Ez az igazság, el kell fogadnia. Ha nem fogadja el, akkor is így van.

Egy ideig csak mereven néz, aztán a szemébe könnyek gyűlnek. Lecsorognak az arcán, én pedig letörlöm őket. Olyan üresnek érzem most, és én tettem ezt vele. Sajnálom.

Felülök, és átölelem, ő pedig a karjaimba omlik. Könnyű lenne kihasználni a helyzetét, de ő a húgom, ezért nem fogom. Csak a közelemben akar lenni… ez nem is olyan nagy baj…

Nem is tudom, mikor alszik el a karjaimban, csak azt, hogy pár perccel utána én is ezt teszem… a koncert fárasztó volt, így ez nem is csoda. Ránk fér az alvás.

Pár óra múlva csöngetés hangjára ébredek, de mivel én nem szándékozom felkelni, Rin az, aki megteszi. Csak azután jövök rá, hogy tulajdonképpen az én lakásomban vagyunk, nekem kellene kinyitnom az ajtót. Utána lépkedek hát, nagyot ásítva, de mikor az ajtóhoz érek, ledermedek. Előttem Miku áll, a keze a száján van, és olyan fájdalmas a tekintete, mint eddig soha. Ezen nincs mit szépíteni, túl nyilvánvaló.

- Bocsánat a zavarásért! - hajol meg, és elviharzik. Kell egy kis idő hozzá, hogy félig kómás fejjel felfogjam, mi is történt az előbb. De mire ezt megteszem, Miku már messze jár.

- Ah… fenébe - morgom idegesen, aztán otthagyva a szőkét a szobámba megyek, és most már tényleg felöltözöm. Miku mostanában nagyon beszámíthatatlan, nem kéne egyedül hagyni, pláne egy ilyen után nem. Elszúrtam. Az elején kellett volna utána mennem.

- Kaito..? - lép be a szobába Rin, én meg immár felöltözve elé lépek, és a kezeim a vállára helyezem.

- Figyelj, Rin. Ha reggelig nem jönnék vissza, hívd fel a többieket, jó?

- De… de Kaito… - Végigsimítok az arcán, és rámosolygom. Ez most komoly dolog, nem időzhetek tovább. A pótkulcsom az asztalon hagyom, becsukom magam mögött az ajtót, és elindulok felkutatni azokat a helyeket, ahol Miku szeret lenni… bár pont azokon éppen nem lesz ilyen állapotban. De miért is próbálom kitalálni, mit gondol? Hiszen nő…

Sokáig keresem, de nem találom meg. Reggelre érek vissza a lakásba, Rin már nincs ott, csak egy levél, hogy elment. A hajamat hátrasimítva terülök el az ágyon, és bekapcsolom a tévét. Ez pech, most már kezdhetek aggódni. De nem sietek el semmit, lehet, hogy csak egyedül szeretne lenni, aztán pár nap múlva majd előkerül. Remélem, hogy így lesz. Alig figyelek a műsorra, csak akkor ébredek fel, mikor a „Vocaloid” szót mondják. Szemeim a képernyőre szegezem, feszülten hallgatom a tudósítást, és nem akarok hinni a fülemnek. A… a fenébe!

Három nap telt el azóta. Azóta… hogy Miku öngyilkos lett. Még most sem tudom elhinni. A fájdalom és a keserűség nem akar elmúlni, és a gyászoló barátaim arca csak felerősítik. Nekem is fáj. Nem értem, miért tette. Ennyire összetörte volna, amit látott? De nem… Miku sokkal erősebb volt ennél. Kell, hogy legyen valami más oka. És tudom, kitől fogom megtudni.

A tó partján állok, amibe elvileg belefulladt. A részleteket nem ismerem, mert még nekünk sem árultak el semmit, a barátainak. Egyedül a Főnökkel beszéltek, és most én is vele fogok.

A víz barátságtalanul fodrozódik felém, mikor egy követ dobok bele. A terület még mindig le van zárva, de már senki nem őrzi, csak először volt ez nagy szenzáció. Simán bejutottam…

Hideg szél fúj felém, pedig még csak ősz van. Barna ősz. Vagy inkább vörös?

- Üdv, Kaito - hallom meg magam mögül a jól ismert hangot, és felé fordulok. Most még a retinakárosodás sem érdekel, amit minden alkalommal el kell szenvednem, mikor ránézek. Csak válaszokat akarok.

- Üdv, Főnök.

- Minek hívtál ide? Elfoglalt ember vagyok, haladjunk - tér a tárgyra kezével párat intve, nyomatékot adva előző mondatának. A fogam összeszorul. Elfoglalt ember, mi?

- Tudja ön azt nagyon jól - válaszolok szigorúan bámulva rá, de ő csak értetlenül néz vissza. Nem fogja egykönnyen elmondani.

- Miről beszélsz, Kaito? - kérdi ártatlan álcáját felvéve, de nem sok embert ismerek, aki mocskosabb lenne tőle.

- Miku azután lett öngyilkos, hogy ön beszélt vele. Mint a barátja, megtudhatnám, hogy mégis mit mondott neki? - nézek rá egyenesen, de ő csak gúnyosan elvigyorodik. Nem is… inkább undorítóan.

- Számon kéred rajtam? Hiszen te ejtetted a legmélyebb sebet a lelkén! - Meglepetten bámulok rá. Ezt mégis hogy érti? - Tényleg nem vetted észre? Szeretett téged. - Ő is? Persze… nem mondom, hogy nem éreztem mélyen belül. De Rin is szeretett engem, ő pedig él. - Milyen kár, hogy soha nem lehettetek volna együtt… - erősen cinikus a hangja, de nem nagyon értem, mire céloz ezzel. Tud valamit, amit én nem?

- Ezt hogy érti?

- Nem is tudtad? Miku halálos beteg volt, már születése óta. - A felismerés villámként hasít belém. Akkor már értem, miért dolgozott mindig erő felett, hogy miért akart mindig a legjobb lenni. Azt akarta, hogy elismerjék, és mindenképpen emlékezzenek rá, mikor már nem lesz itt. De nagyon fáj, hogy mindezt pont én nem tudtam. A húgomnak hittem Mikut, de akkor miért tűnik most ilyen távolinak?

- Lehetséges, hogy te kergetted sokkal előbb a halálba…

- Csendet! - förmedek rá dühösen. - Mit tud egyáltalán? Magának mindig csak a pénzt jelentettük, sohasem törődött velünk!

- Ez badarság, Kaito - csóválja meg a fejét sajnálkozón, kezd már nagyon idegesíteni. Válaszokat akartam kapni, ehelyett rám fogja Miku halálát, és kétlem, hogy ezen az elvén változtatni óhajt. Akkor viszont nem tehetek mást…

Halkan sóhajtok, és a kezem a hátam mögé emelem… és ekkor egy dörrenés hallatszik. Megállok a mozdulatban, a lélegzetem is elakad, és csak bámulok magam elé kitágult szemekkel. Ez… ez fájt.

A mellkasomon végiggördül valami, érzem, ahogy a földre csöpög, és vörös. Vér…

A lábaim nem tartanak meg többé, elterülök, a zsebemből kiszedett felmondási lapot pedig messze fújja a szél. Még soha nem fáztam ennyire ősszel.

- Jól van, Főnök? - hallom léptek ütemes zaját, és pár ismeretlen férfit. Szóval testőrei voltak, de én nem vettem észre. Miért is gondoltam, hogy tényleg egyedül fog jönni?

- Barmok, mégis mit csináltatok? Kinyírtátok az egyik legjobb Vocaloidom! - ordít rájuk az említett kikelve magából.

- De hát… azt hittük, bántani akarja - habogják a testőrök halálra rémült hangon, de nem hozzájuk van most közel a halál, hanem hozzám. A külvilág teljesen semlegessé vált, alig fogom fel, mi történik. Nem tudom, hová ment golyó, mert már nem érzek fájdalmat, mindenem hideg és nehéz, az egész olyan riasztó… és én félek.

- Ez a puhány? Soha - gúnyos nevetése visszhangzik az agyamban, de nincs erőm reagálni rá. - Na mindegy, így esett. Dobjátok a vízbe. Amilyen nyálas, senkinek sem lesz furcsa, hogy a kis Miku után ölte magát.

 Ismét léptek zaját hallom, aztán valakik felemelnek, és cipelni kezdenek. A végtagjaim nehezek, a látásom pedig homályos, és hiába is erőlködöm, nem tisztul ki. Én most tényleg… meg fogok halni?

Erre a gondolatra víz csobogását hallom, aztán ellep engem, és teljes lesz a feketeség. A tüdőmbe már az a kevés levegő sem jut be, ami eddig, és ez kétségbe ejt. A felszín felé próbálok úszni, de már nem is tudom, merre van, az úszás is tehetetlen csapkodás, és csak jobban kimerülök tőle. A víz néhol vörös körülöttem, a vörös pedig felfelé száll. Legalább neki sikerül feljebb jutnia. Félek. Nem is tudom elmondani, mennyire.

És akkor egy kéz simul az arcomra. A látásom élesebb lesz, és megpillantom magam előtt… Miku arcát? A meglepettségtől az utolsó levegőbuborék is távozik belőlem, és kábult képpel hunyorgok a lányra. Nem mosolyog rám, a vonásai szomorúak, és sír… erre engem is mérhetetlen szomorúság fog el, olyan fájó, hogy a mellkasom majd szétszakad. Az én hibám, hogy ez lett vele.

- Sajnálom, Miku - suttogom felé, de hang már nem jön ki a torkomon, a vízben nem is tudna. Miku csak bámul rám, aztán lehunyja a szemét, és átölel. A teste könnyű, súlytalan, mintha itt sem lenne. Vele az én testem nehézsége is kezd eltűnni… csak most jöttem rá, mennyire jó volt a közelében lenni. Most, az utolsó pillanatban. Hogy lehettem ennyire vak?

A szeme még mindig könnyes, könnyei az én arcomra cseppennek át. Olyan rossz így látni… ne legyél miattam szomorú, Miku! Nem akarom, hogy többé bárki is szomorú legyen miattam.

- Szeretlek, Kaito - hallom lágy, édes hangját, ami melegséggel tölti el a szívemet.

Utolsó erőmmel még felemelem a kezeim, és az árny testét átfogva visszaölelek. Körülöttünk a víz felfénylik, az én fájdalmam pedig fokozatosan elmúlik. Valami jobbat kezdek érezni, valami megnyugtatóbbat, valamit… amit az ő közelében eddig is éreztem. Csak sosem tudtam tudomásul venni.

Csak egy valaminek örülök: hogy az ő karjaiban mehettem el… örökre ölelni akarom, vagy ameddig csak lehetséges. Ameddig a habok el nem temetnek minket…