Elso" szín: Egy hang

Adatok
	Sztori: Háromszínű kokárda Szereplők: Héderváry Erzsébet (Magyarország), történelmi és egyéb személyek Figyelmeztetések: - Leírás: A március 15-ei iskolai ünnepségek általában ugyanúgy zajlanak: a tömeg áll, és várja a végét, ha pedig felcsendül a Himnusz, tátog egy kicsit, hiszen mindenki más is ezt csinálja. Mindenki, kivéve Erzsébetet...  Státusz: l Dátum: 2012. március 15.

A ficcel nem politizálás, vagy bármelyik oldal szidása és becsmérlése volt a célom, egyedül azért voltam szomorú, amiért Erzsébet is. A novella csak az érzést akarja átadni, épp ezért hanyagoljuk az előbbi témákat, a rosszindulatú kommentekkel együtt.

✖ ✖ ✖

 Hideg, téli szél fújt ezen a napon. A hosszú hétvégétől már csak pár óra választotta el a fiatalokat, éppen ezért toporogva, bámészkodva próbálták elviselni a jeges fuvallatot. A tanárok szintén nem érezték a legfényesebben magukat, bár ők szájuk gyászos lebiggyesztésén kívül semmivel sem mutatták.

- Minden ünnepség alatt ilyen szokott lenni az idő - nyugtatta meg egyikük a saját osztályát, mikor arról kezdtek beszélni, hogy a következő évben majd biztos sütni fog a Nap, meleg lesz, és jó lesz itt kint állni. Elképzelésüket még a tanító sem tudta megrendíteni, hiába is próbálkozott, hiszen a remény hal meg utoljára. - Így volt ez a régiekkel is. A forradalom napján sem volt jobb. - A diákok erre feszülten sóhajtottak, tudták, hogy nem volt a legjobb választás a történelemtanárukkal kijönni az ünnepségre, de talán most még ő sem fog elkezdeni magyarázni, hiszen mindjárt kezdődik!

A gyerekek ezt mindennél jobban szerették volna, és nem csak ők, Erzsébet is. Ő a tömegtől kissé távolabb állt, nézte a hömpölygő sokaságot, két oldalán politikusokkal, kezében koszorúval. Valójában még nem volt március 15-e, sőt, még csak nem is Budapesten volt, a fővárosában, a két politikust pedig egyáltalán nem is ismerte. Bár ennek csak örülni tudott.

Végül a műsort adó osztály kivonult a színpadra, és a mikrofonok elé állva, verseket kezdtek felolvasni. Erzsébet ezeket már számtalanszor hallotta, mégsem unta meg, Petőfi mindig el tudta kápráztatni őt. Sajnálta is, hogy nem sokat találkozhatott vele, pedig Arany sokat mesélt neki róla, és mindig csak jót. Illetve, többnyire. De mi mást is mondhatott volna a legjobb barátjáról?

A barnahajú nő szomorúan sóhajtott, mikor az előadás a forradalom kitöréséhez érkezett. Régen volt már, annyira régen, és az még annyira más világ volt. Más generációk, emberek, eszmék, értékek. Minden más volt. Csak ő maga volt ugyanaz, aki most is, mert ő nem vesztheti el magát. Magyarország képviselőjeként ez a legkevesebb.

A bal oldalán álló férfi enyhén megrezzent, ő pedig érdeklődve pillantott felé. Valójában nem is ő rezzent meg, hanem a mobilja. Lenémította, de azért elővette, hogy a kijelzőre pillantva megtudhassa, ki keresi. Végül csak mérgesen felszisszenve tolta vissza a zsebébe. Az Erzsébet jobbján álló férfi gúnyosan rávigyorgott, szemeik szinte szikrákat szórtak egymásra. Még ezen a megemlékezésen sem tudtak megbékélni egy időre. Erzsébet maga elé bámult, majd a kokárdájához nyúlt, és megigazította. Úgy érezte, csak ez tartja össze fáradt lelkét, mely az évezredek során számtalanszor széttört, de mindannyiszor össze is állt ismét. Nem kellett más, csak a nép összetartása, a haza szeretete, egymás szeretete. Itt viszont most nem érzett szeretetet. Nem érzett mást, csak két, kokárda mögé rejtőző, fekete szívet.

Az egyik diáklány Petőfi naplójából olvasott fel. Petőfi most is, ahogy még számtalan versében az ifjúsághoz szólt, a hazaszeretetre kérte őket, vagy sokkal inkább utasította… Erzsébet jól emlékezett még ezekre a szavakra, amitől az akkori ifjúság megrémült, magára ismert, a mostani viszont csak ásítva, dideregve pillogott a templomtorony órájára. Már régóta rutin nekik ez az ünnepség, nem több formalitásnál, nem ragadja meg őket, csak túl akarnak lenni rajta. De ezt neki nem is kellene látnia, hiszen nem kötelezik, hogy minden kisebb ünnepségen ott legyen az országban. Csupán fontos neki ez a hely. Gyerekkora megannyi évét töltötte itt, ahol vezetői imádtak lenni, jó ideig szépült is a város, aztán el lett hanyagolva. Mára már nem több mint bármelyik város Magyarországon.

Erzsébet azonban nem volt szomorú emiatt, inkább örült, hogy a sok viszontagság ellenére a hely meg tudta őrizni történelmi kincseit, hagyományait. Persze azoknak a gyerekeknek, akik nap, mint nap ezek mellett sétálnak el az iskolába menet, nem jelent sokat, de a szívük mélyén talán ők is megértik, mennyit ér ez.

Erzsébet a mai napig szeretné ezt hinni. Minden nap szeretné ezt hinni. Minden nap bizakodik, reménnyel áll a nemzet jövőjéhez, szeret. De a szikrák kezdenek kialudni, az emberek pedig változnak. Nem lesz még egy Petőfi, épp, ahogy Mátyás király vagy Rákóczi sem lesz. Ez már mind a múlt. Miért nem tud ettől elszakadni?

„Talán azért vagyunk ily rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk…”

Talán igazad van, Petőfi. Talán a magyar nép tényleg csak ábrándokban él, talán csak gyávák, talán csak tűrnek a végsőkig, talán csak lélekben erősek, talán, talán… talán te már nem is tehetsz semmit, Héderváry Erzsébet.

A nő nagyot sóhajtott, akkorát, hogy még a két mellette álló is felfigyelt rá, bár már rég nem a diákokra koncentráltak, inkább csak üzeneteket írtak, vagy a zsebükben lévő papírokat gyűrögették. A sóhajnak sem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, „biztos ő is unja már”, gondolták. Pedig valójában egyáltalán nem erről volt szó.

A műsor a végéhez közeledett, a koszorúzás pillanata is eljött. Először a két férfi tette fel a sajátját, közben jó alaposan megnézve, vajon mennyibe kerülhetett a másiké, hátha még ezzel is felül tudják múlni egymást. Erzsébet csak a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Hiszen ő már nem tehet semmit.

A nevét hallva azonban ő is megtette tiszteletét a volt forradalmárnak, az egyik magyarnak, akit annyira csodált és nagyra tartott. Ezek a gyerekek már sosem fogják tudni igazán megérteni, mit tett értük ez az ember, vagy mit tett bármelyik nagy a múltban. Pedig Petőfi még csak teljes magyar sem volt. A szíve azonban száz magyaréval is felért.

Nem ő volt az egyetlen fiatal, aki életét adta a hazáért. Nem lenne jó, ha több fiatalnak kellene ilyet tennie, inkább csak tisztelni kéne az emléket, egy évben legalább egyszer. Az itt lévők éppen ezt teszik. De akkor miért tűnik mégis üresnek, monotonnak ez a tapsvihar? Valami hiányzik belőle, valami nagyon fontos. A lélek.

Az ünnepségnek már csak egy utolsó mozzanata maradt hátra, a Himnusz eléneklése. Erzsébet minden fájdalma, gyötrelme ebbe a dalba van beleírva, mégsem érezte még soha elveszettnek magát, mikor énekelte. Most azonban eljött ez a pillanat.

Milyen érzés, mikor együtt vagy több mint ötszáz emberrel, több mint ötszáz magyarral, akik a Himnusz alatt meg sem mukkannak? Nincs éneklés, csak síri csend, a szöveg nem hallatszik, a szájak nem mozognak, még csak nem is tátognak, hogy úgy tűnjön, mintha azért akarnának valami ilyesmit. Erzsébetnek fel kellett volna háborodnia, ám… nem felháborodottságot érzett. Sokkal inkább fájdalmat. Szúró, égő fájdalmat. De a rossz érzés ellenére emelt fővel, felszegett fejjel énekelte a Himnuszt, a magyar nép segélykiáltását.

„Isten, áldd meg a magyart!”

Egyedül az ő hangja hallatszott… 

✖ ✖ ✖

Ami pedig szerintem Petőfi válasza lenne az akkori elcsüggedésemre:

És ha érzitek majd ugyanezt, a tiétekre is :)