Második szín: Havas március

Adatok

Sztori: Háromszínű kokárda Szereplők: Héderváry Dániel (fiú!Magyarország) (E/1), Roderich Edelstein (Ausztria), Héderváry Erzsébet (Magyarország) Figyelmeztetések: - Leírás: Dániel egykor Magyarország militaritásaként szolgált, mára azonban csüggedté és tanácstalanná vált. Annak idején részt vett a március 15-ei forradalomban, épp ezért érinti különösen rosszul, mikor Ausztria pont ezen a napon tűnik fel a határban. Az autópályán ragadtaknak azonban szüksége van a segítségre, így neves dátum ide vagy oda, be kellene engednie az osztrákot… Státusz: l Dátum: 2014. július 12.

A novella megtörtént eseményt (a 2013. március 15-ei hóvihart) dolgozza fel, vagy legalábbis azt, mit érezhetett volna ezzel kapcsolatban egy márciusi ifjú. Megint nem politizálós, úgyhogy ismét hanyagoljuk a témát.

✖ ✖ ✖

Tulajdonképpen mindig is ki szerettem volna próbálni, milyen lesnowboardozni egy saját hegyem tetejéről. Persze én nem deszka nélkül és főleg nem márciusban gondoltam, de egy ország nem választhatja meg, milyen helyzetekbe kerüljön. Sajnos… mert ha megtehetném, jó pár dolog sohasem történt volna meg.

Azért egy kicsit szórakoztatóbb dolognak gondoltam ezt. De hogy is tudnék szórakozni, mikor a népem minden percben egyre inkább szenved? Pár órája még ők sem vették komolyan ezt az egészet, azt gondolhatták, hogy „kis dugó, ilyen mindig szokott lenni”. Csak azt nem vették hozzá, hogy a legtöbb nem hóviharban történik. Viszont hamar világossá vált nekik a helyzet: a sor nem halad, és balszerencséjükre a vihar sem áll el. A kocsi pedig nem fűt örökké, pláne nem, ha egy méretes hótakaró borítja.

Nagyot sóhajtok, és széttárom a karjaim. Valószínűleg fogalmam sincs róla, mit élnek át az autópályán ragadtak. Már rég nem vagyok közvetlen kapcsolatban a lakosokkal, még annak ellenére sem, hogy a hideg hóban fekszem, és csak a lapátom szorítom meg néha, hogy tudjam, még nem merevedtek meg teljesen az ujjaim. És nem teszek semmit. Már régóta nem teszek semmit.

A vegetálásból a telefonom üzenetjelzése szakít ki. Már vártam a pillanatot, hogy az egyik kedves szomszédom gúnyolódó SMS-t küldjön, Romániától meg szinte alap lenne, hogy ünnepnapnak nevezze ki a mait. Az üzenet azonban nem tőle jött, hanem Erzsébettől.

„Segítenek egymásnak. Ne aggódj!”

Halkan felnevetek, miközben a fejemet ingatom. A hópelyhek ettől a kabátom alá férkőznek, hogy lehűtsék minden olyan porcikám, amit eddig nem tudtak elérni. Miért is aggódnék? Idén a március tizenötödikét ezrek töltik hótakaró alatt, és butaság lenne azt feltételeznem, hogy nem az én hibámból is. Nem tudok olyan bizakodó lenni, mint Erzsébet. És főleg azért nem, mert… egyáltalán nem tudom, mit kéne most tennem.

Nincs időm elmerülni a gondolatban, mivel pillanatokon belül tudatosul bennem, hogy a lehulló hópelyhek helyett most egy arcot látok. Méghozzá egy ismerős arcot. Azt a komor, lila szempárt, amitől épp ezen a napon kíséreltem megszabadulni annak idején. Ugyanígy állt akkor is fölöttem, ugyanezzel a tekintettel. Van, ami évszázadok alatt sem változik, mi?

- Mit keresel itt, Ausztria? - hunyom le a szemem, hogy ne kelljen állnom a tekintetét. Így is elég rosszul vagyok, nincsen tervben, hogy még a gyomrom is felforduljon.

- Milyen szép is az idő múlása. Annak idején minden szavad mocskolódás volt, mikor ezt kérdezted tőlem - hallatszik fölülem a szokatlanul szórakozott hangja, pedig ez nem vall rá. De ha már itt tartunk, rám sem vall, hogy a földön fetrengve letargiázzak, maximum szebb időjárás mellett.

- Bepótolhatjuk ezt az apró kisiklást, ha szeretnéd - vonom meg a vállam, nekem édesmindegy, hogy beszélek vele, semmiképp sem fogom többre tartani.

- Nem tartok igényt rá. Te viszont, mint hallom…

- Ugyan, meglepne, ha figyelnél a velem kapcsolatos hírekre, drága szomszédom - vágom a szavába gúnyosan, kellőképpen kihangsúlyozva az utolsó szót, hogy ő is megértse, semmi keresnivalója itt. Már nincs.

- Ismered Bécset, nem igaz? Gyorsan terjednek a pletykák. - Keserű érzés hasít belém. Pont ott ért célt, ahol akart. Túl sok magyar van már Bécsben.

- Mit akarsz? - állok fel, direkt háttal neki. Erzsébet szerint formálisabbnak kéne lennem vele, de a mai napon akkor sem kapna több tiszteletet, ha egyébként hajlamos lennék rá. A mai nap az, mikor végre semmibe vettem. Ezen pedig egy katasztrófa sem fog változtatni.

- Segíteni. - Lenéző mosollyal fordulok felé.

- Hoztál még egy kis havat, hogy könnyebben jöjjön a lavina?

- Mindketten tudjuk, hogy az domborzatilag lehetetlen. Mellesleg pedig nem fogok neked könyörögni, Dániel. Amennyiben nem mész arrébb az útból, előfordulhat, hogy kapsz egy kupacot a nyakadba. - Ó? Ez igazán érdekes. Közel százhatvan év telt el azóta, hogy elpáholtam ezen a napon, de úgy látszik, nem volt az elég neki!

 És minden szívfájdalom nélkül használnám is a nálam lévő lapátot, ha egy apró kis kéz nem csúszna az enyémre. De ez megállít, és egyúttal elképedten nézek a mellettem álló nőre. Egy szóval sem mondta, hogy erre tart. Létezik, hogy emiatt a ficsúr miatt jött el idáig…?

- Üdv nálunk, Ausztria - áll elém az említett, őszintébb mosollyal, mint amilyennel engem szokott illetni. Számtalanszor elgondolkodtam rajta, tényleg szerette-e ezt a sznob bunkót. És mindig arra jutottam, hogy ezt tőle kéne megkérdeznem. Azóta sem tettem meg.

- Ugye nem tervezted beengedni, Erzsébet? - bámulok rá hitetlenül, de az előttem álló arca továbbra is rezzenéstelen marad. Csak egy fél pillantást vet rám, ami éppen eleget mond.

- Sajnálom, ha az öcsém gondot okozott. - Az osztrákhoz intézi a szavait, mégis engem figyel közben. Nagy bánatomra még nem okoztam gondot, pedig mindig szívesen teszem, főleg Ausztriával kapcsolatban.

- Szóra sem érdemes - emeli le rólunk a tekintetét, és int a hókotróknak, hogy átléphetik a határt. Ch, nem, mintha ehhez a mi engedélyünk kellett volna neki. Nem hagynám ennyiben a dolgot, ha a nővérem közben karon nem ragadna, hogy arrébb húzzon. Tudom, hogy megint fejmosást fogok kapni.

- Miért bántod mindig? Tényleg csak segíteni akar - fordul felém, mikor már elég távol vagyunk.

- Hát persze, mindig csak segíteni akart - vágom rá bosszúsan, mert semmit sem utálok jobban annál, mint amikor védi. - Különben is, mi ütött beléd, hogy beengedted? Pont a mai napon!

- Istenem, neki ez a nap semmit sem jelent! Csak nálunk nemzeti megemlékezés, ő akár el is felejthette…

- Nem felejtette.

- Talán nem. De akkor sem ezért van most itt - zárja rövidre a témát a lány, majd fáradtan sóhajt, és komolyan néz rám. - Szükségünk van rá, bármennyire nem tetszik neked. Épp ezért… ne rontsd el, testvér - fordít hátat nekem, és itt hagy. Mintha nem ez a nap lett volna, mikor mindnyájan összefogtunk az ellen az ország ellen, akit most zokszó nélkül beengedett. Mintha éppen annyira nem jelentene már semmit neki, mint amennyire Roderichnek. Mintha csak egy száraz, monoton ismétlődés lenne. Mintha…

Két kézzel az ásó nyelére támaszkodom, és az állam a kezeimre helyezem. A távolba bámulok, a fehér, hűvös hópelyhekre. Nélkülük mindez nem lenne. Bár, így belegondolva, nélkülem sem lenne. Akkor sem, ha tennék valamit. Csak most már végképp nem tudom, hogy mit.

A tekintetem egy pillanatra ismét találkozik a levendulaszín szemekkel. Várakozón merednek felém, mint akik elhiszik, hogy olyan vagyok, mint a nővérem. Pedig nem. Én nem köszönöm meg, nem kérek bocsánatot és nem is bocsátok meg. Ebben az életben már nem.

A mobilom pittyegése ránt vissza a valóságba. Akárhogy is nézem, utálom a havas márciust.