Adatok
| |
 |
Fandom: Hetalia
Szereplők: Alfred F. Jones (Amerika) (E/1), Arthur Kirkland (Anglia), történelmi és egyéb személyek
Figyelmeztetések: enyhe slash,
Leírás:
Amerika most először, 2001. szeptember 11-én rászánja magát, hogy ellátogasson hőn szeretett világkereskedelmi központjába, a World Trade Centerbe. Igen ám, csakhogy ez a séta közel sem úgy alakul, ahogy ő, vagy bárki más szeretné. Ugyanis mire Alfréd észbe kap, már egy terrortámadás közepében találja magát, illetve, alatta… mivel az ikertornyok rövidesen ráomlanak, és a segítség nem akar jönni. Az Egyesült Államok egyre elveszettebbnek érzi magát. Vajon megmenekülhet még, vagy itt fogja halálát lelni, a saját építménye romjai alatt?
Státusz: l
Dátum: 2014. június 5.
Források: World Trade Center (film), Emlékezz rám (film)
|
Zene
| |
A sztorit egyébként egy "Jeles napok, megemlékezések" nevű kihívásra írtam, így megtörtént eseményre alapul, mégpedig a 2001. szeptember 11-ei Amerika elleni terrortámadásra. Sok kutatómunkát végeztem a megírása előtt, így szerintem inkább a helyzetet mutatja be, mintsem az érzéseket, de azért igyekeztem e téren is.
✖ ✖ ✖
Túl
váratlanul történik. A mennyezet egy darabja nyikorogva leválik, és a fehér
szőrcsomó lábára hullik. A macska fájdalmasan felnyávog, én pedig
kétségbeesetten nyúlok utána. Leszedem róla a követ, a mancsa vérzik, nagyon…
elvesztem a fejem, ezt már nem bírom.
- Hé, nyugodj meg, ne sírj már! - próbálom
nyugtatni, először még tényleg nyugodtan, de aztán a félelem sötét árnya
bevonja az egész elmém. Nem veszíthetem el őt, az egyetlen személyt, aki még
itt van velem! A mancsát dörzsölgetve próbálom elállítani a vérzést, de nem
sikerül, ő pedig tovább szenved.
- Ne
sírj már, ne sírj! - kezdem ismét felemelt hanggal, végül már a ruhám
össze-vissza szaggatott darabjaival kezdem kötözni a kis jószágot. - Ne sírj,
ne… csak kérlek, ne… - lehelem felé, de ekkor már az én szememből is folynak a
könnyek.
Ennyi,
idáig bírtam, tovább nem megy. Elgyengültem, fáj mindenem, nem kapok rendesen
levegőt, ráadásul ki tudja, hány órája raboskodom itt. Folyamatosan veszélyben
vagyok, és veszélyben van az, aki fontos nekem. Ezt nem vagyok képes tovább
elviselni. Összeomlok a súly alatt.
A
kötést elkészítettem, a cica már csak halkan nyávog. Boldogan mosolyogva
dörgölöm hozzá az arcom, de közben folyamatosan csak sírok. Eddig bírtad hát,
te szánalmas kis hős… büszke lehetsz magadra. Büszke lehetsz rám!
Nagyon szeretlek
téged… megtudod még valaha..?
. . .
Hová tűntél, Amerika? Gyere vissza hozzám…
World Trade Center. A hely, ahol még
sohasem jártam, annak ellenére, hogy az országom egyik jelképe, a kereskedelem
központja, a nagykutyák lakja. Mért is nem? A válasz egyszerű: mert hidegen
hagy minden efféle.
Valóban,
én szívesebben ülök a McDonalds-ba, és tömök be egy évre elegendő hamburgert,
mint hogy a Centerben kóricáljak, és rámenős, dagadt üzletembereket hallgassak.
Ők tényleg olyan fazonok Amerikában, akiket inkább jó messzire elkerülnék. De
most nem lehet. A mai nap más. Minden értelemben… többé már nincs esélyem
sétálgatni itt. Mert…
Nagyot
sóhajtva zárom be a Word dokumentumot, talán még menteni is elfelejtettem.
Aztán a kezem lassan az arcomba temetem, miközben az ölemben fekvő macska
kérlelően dorombolni kezd. Halványan elmosolyogva simítok végig rajta, majd a
laptopom képernyőjére nézve, ismét megnyitom az iménti szöveget.
„Die
beside you”
Megírom,
mert megígértem Bushnak. Megírom, mert megígértem magamnak. De még ennél is
fontosabb, hogy… megígértem neki is.
Pár
héttel ezelőtt
Minden
egy átlagos reggel kezdődött. Illetve, nem volt az olyan átlagos. Ugyanis
Anglia előző este már közölte velem, hogy bizony én el fogok menni vele a
Világkereskedelmi Központba, ha akarok, ha nem. Ez országom képviselőjeként
kötelességem, na meg eléggé kellemetlen, hogy harminc év alatt még egyszer sem
jártam ott. Megmondtam neki, hogy volt, és lenne is ennél fontosabb dolgom: egy
új, testsúlycsökkentő hamburgerrecepten dolgozom, na meg ott van az a
vadászgép, amit még mindig nem fejlesztettem elég jóra ahhoz, hogy
megtámadhassam vele őt. Öreg hiba, de hát én nagyon elfoglalt ember vagyok!
De
mondhattam akármit, nem tágított. A végén már a nyuszis alsógatyám fényképének
leleplezésével fenyegetett, ami úgy száz éve lehetett utoljára rajtam, de neki
még mindig megvan… még hogy én vágyakozom utána. Cöh!
Mostanában
egyféle alsógatyát szoktam hordani, azt hetente cserélem, de ha leeszem
hambiszósszal, előbb is. Ezt ő is pontosan tudja, de hát nem mondhattam ellent
neki, ha közli azokat a képeket… egész Amerika röhögni fog rajtam. Nem is,
egész Amerika, az utána lévő kontinensek, a világ, a Föld, a Mars, Tony, és…
még talán én is. Az meg már tényleg nagyon gáz lenne!
Szóval
most full álmosan, full készen itt várom ezt a full kegyetlen crazy boyt, hogy
jöjjön végre ő is ez elé az enormous felhőkarcoló elé, hogy bemehessünk.
De
England csak nem akar jönni. Kezdek egyre jobban unatkozni, köveket hajigálni a
szökőkutakba, átültetni a virágokat, a helyükre pedig hamburgert rejteni… hogy
legyen mit ennem, mikor kifelé jövök.
Aztán
végre kapok egy SMS-t az említett személytől, és meg kell, hogy mondjam, nem
örülök annak, amit látok:
Tökfej!
Közbejött valami, így késni fogok.
Addig javaslom, látogasd meg a földalatti bevásárlóközpontokat, és zabáld degeszre magad. Ne félj, úgyis lesétáljuk, mikor odaérek! Majd hívlak.
Arthur
Közbejött valami, így késni fogok.
Addig javaslom, látogasd meg a földalatti bevásárlóközpontokat, és zabáld degeszre magad. Ne félj, úgyis lesétáljuk, mikor odaérek! Majd hívlak.
Arthur
OMG.
Imádok SMS-t kapni Angliától! No de mindegy, ha már ennyire akarja…
A
telómat zsebre rakva indulok el a bejárat felé, miközben szépen leporolom
magam. Ahogy belépek az épületbe, egy hatalmas terem tárul elém, rengeteg elágazó
folyosóval, recepciókkal, és nem utolsó sorban liftekkel. Egy ilyen gépezet
felé veszem az irányt, rögtön péppé is nyomorodok a sok nyakkendős fazon
között. A következő háromnegyed órában pedig csak liftezek, fel-le, fel-le,
képzeletben már keresztbe, oldalra és átlóban is, a gyomrom legalábbis nagy
valószínűséggel ezt gondolja. Mire a föld alá jutok, már kikívánkozik belőlem
hajnali, a reggeli, és a 8 órás hamburgerem is, ezért úgy döntök, mégsem az
egyik gyorséttermet látogatom meg előbb. Inkább nézek valami új alsógatyát.
Trallala…
sapkák, ingek, farmerek, zoknik, felsőgatyák, alsógatyák… hoppá, itt még
orrhegymelegítőt is lehet venni. Milyen csodálatos hely!
Miután
már a harmadik szememnek is veszek napszemüveget, úgy döntök, tényleg gatyót is
nézek. El is látogatok egy ilyen boltba, jobban mondva odaállítok, és
követelem, hogy a higiéniai szabályokat megszegve, hadd próbálhassam fel a
ruhákat. Az eladó nem nagyon akar engedni, de aztán mikor előkerül pár ropogós
tízes… az embereket túl könnyű megvesztegetni!
A
másik meg, ki ne akarna egy olyan boxerbe belebújni, amibe előtte már Amerika
is benne volt? Valószínűleg minden human álma az, hogy ezt megtehesse. Nem
értem, mit kell ezen problémázni!
A
próbafülkében viszont különös dolog történik velem. Nem, nem a méret rossz,
abból természetesen XXL-esre van szükségem! Hanem ez az ajtó. Furcsa, hogy a
fülkéből egy másik helyiségbe is el lehet jutni, de ez tetszik. Like, szeretem
a felfedezéseket!
Így
hát a csillagos gatyót hátrahagyva benyitok a különös szobába, ami inkább egy
kis egérlyuk, mint szoba. Semmi sincs benne, még csak egy rendes raktárnak se
mondható, semminek se mondható. Az a bizonyos nothing viszont tele van
mindennel. Egy darabig csak bámulom a szép, teleirkált falakat, hogy „Szeretlek,
Teri!” meg „Kinyírlak, büdös Michael Jackson!” és ehhez hasonló szépségeket,
különböző foszöld és kikiricssárga árnyalatokba. A művészet a legkülönbözőbb
formákban mutatkozik meg, ez már biztos.
Aztán
mást is észreveszek, mégpedig egy terepszínű dobozt, ami a fal tövében
helyezkedik el. A dobozban pár alsógatya van, hogy is mondjam… eléggé bő
méretben. Ez amolyan very very HARD BIG méret lehet, nem is tudom, hogy lehetne
reklámozni. Mondjuk: „Kedves ügyfeleinknek, személyre szabott literes
bugyogókat gyártunk. A kedvezmény a vevő testsúlyával növekszik, tehát ha ön
egy tonnás koca, akár már ingyen is kaphat fehérneműt. Tiszta haszon, hát nem?”
Ahhaha!
Ennek
ellenére fel akarom próbálni ezt a nacit is, úgyhogy…
Már
éppen tolnám le a nadrágom, mikor iszonyú lökést érzek alulról, mintha valaki
fel akarna taszítani, és sikerül is neki. Mi ez, talán földrengés? Azonban
ennyivel még nem lesz vége. Furcsa hangokat hallok, bár nem olyan hangosan, de
jól kivehetően. Ez ismerős. Olyan, mint mikor…
Hé,
de ez hülyeség, és túl halk ahhoz, hogy biztosra állítsam. Egy valami viszont
biztos. El kell tűnnöm innen!
Az
ajtóhoz sietek, és megpróbálom kinyitni, de az istenit is, épp most kell
beragadnia! Pár szépet káromkodva kezdek el dörömbölni rajta, hátha valaki
meghallja, de tíz perc után már nem csak az erőm fogy el, de még a kezem is
mindjárt leszakad.
Sziszegve
látok hát neki a kis helyiség végigtapogatásának, hátha van valami titkos
átjáró, ufó űrhajóra vezető gombocska, hiszen mégiscsak az én nemzeti
jelképemről van szó. De semmi.
Végső
elkeseredésemben a falnak dőlök, és a szememet behunyva kezdek gondolkodni.
Igen, én olyat is tudok! Hiszen mégiscsak én vagyok az USA, az Egyesült
Államok, a technika egyik nagy ásza, mért ne tudnék akkor kijutni innen?
Gyerekjáték! Legalábbis annak kéne lennie.
Dong. A szemeim kipattannak, és ijedten
kapom hátra a fejem, a mögöttem lévő falhoz.
Dong. Ez egy jól
megszokott hang. Közel egy órán keresztül hallgattam, már csak innen is meg
kellett jegyeznem. A szoba mellett tehát egy liftakna van. Miféle luk akkor ez?
Érthetetlen.
Időközben
a mobilomra pillantok. 9 óra 2 perc, térerő nincs. Az azt jelenti, hogy közel
negyed órája próbálok kijutni innen, sikertelenül. Ez már kezd kicsit
bosszantani, és ha Alfred F. Jones mérges… hát, ne akarjátok tudni!
Szóval
felállok, jól megropogtatom pár csontom, aztán eszelős bikaképet vágva,
nekirohanok az ajtónak, hogy kirúgjam. Sikerül is, viszont a helyzetemen ez mit
sem segít. Az ajtó kinyílik, viszont… a föld megint remegni kezd. Ezúttal
megpróbálok talpra állni, és valahogy sikerül is, bár erősen támaszkodnom kell.
Elindulok kifelé, viszont még alig van kinn fél karom, mikor egy kő hullik rá,
szabályosan felsértve azt. Meglepetten felkiáltva húzom vissza, aztán rémülten
kapkodom körbe a fejem. A padló mintha szépen-lassan betörne alattam, a
mennyezet pedig rohamosan közeledik hozzám, mintha csak egy satut szorítanának
épp össze. Ordítva konstatálom azt is, hogy egy törmelék végighorzsol a
vállamon, már jóval mélyebb sebet hagyva az előzőnél.
Ismét
megpróbálkozom a kijutással, de nem tanácsos, a törmelék ott még nagyobb
darabokban hullik. De a tudat, hogy itt haljak meg egy liftaknában, egyenesen
visszataszít, így minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak. Ám
igyekezeteimnek egy méretes betondarab vet véget, ami szépen kupán talál. A
világ szinte azonnal elhomályosodik. Már nem hallok mást, csak a kövek esését,
amik valószínűleg a halálom okozói lesznek. Szép kis vég, Amerika. Valahogy nem
ilyenre vágytam…
Kis
idő múlva
Fáj a
fejem. Naggyon fáj. Áááh, miért, ilyen a Függetlenségi háború óta nem volt!
Valahogy nem is nagyon hiányoltam, mert ez elviselhetetlen… Fuck, szétaszalódik
az agyam… Uh…
Miután
eleget sajnáltam magam, végre arra is hajlandó leszek, hogy kinyissam a szemem.
Ez viszont nem olyan könnyű, mint előzőleg gondoltam. Ugyanis minden tiszta
por, szúrós szilánk, és homály. Erősen könnyezek, ahogy felnyitom a pilláim, de
még ezután se tisztul ki a látásom. Akkor jövök csak rá: nincs rajtam szemüveg.
Újabb
kétségbeejtő tény, annál is inkább, ugyanis pápaszem nélkül képtelen vagyok
látni. Akkor itt van a moccanás ideje is. Megpróbálok feltápászkodni, közben
legörgetni magamról a nehéz súlyokat, amik eszméletlenségemben telepedtek rám.
A hátamon különösen nagy bucka helyezkedik el, szinte nem is kapok levegőt,
mikor nagy nehezen leszedem magamról. Sokáig kell légzőgyakorlatokat végeznem,
míg újra normálisan tudom használni a tüdőm.
Majd
mikor ez megvan, négykézláb indulok el a nem tudom hová, mivel ha azt mondom,
látok két szürke foltot, már lehet, hogy igazat mondok. Szóval teljes
vakságomban „nekilátok” keresni a szemüvegem, esélyem ugyan nem sok van a
megtalálására, de ha már halálra vagyok ítélve, legalább látón haljak meg, ne
vakon.
A
szilánkok ez ellen nagyon tiltakoznak, a bőrömbe vájnak, vájják a tenyerem,
térdem, bokám, oldalam… talán jobb is, hogy nem látok semmit. És akkor végre
valami szemüveg alakút észlelek a bal kezemnél. Rögtön az orromra is illesztem
a tárgyat, és a világ máris tisztább lesz. Illetve, egy szememre, repedten
ugyan, mintha egy törött tükörből néznék kifelé. A szemcsi másik lencséje
kitörött, és rendesen el is ferdült, csodálkozom, hogy még a fejemre megy.
Végül feladóan sóhajtva leveszem, és eldobom. Nem megyek vele semmire. Inkább a
természetes vakság.
De
azt még mindig nem értem, mi folyik körülöttem. A szoba biztosan összeomlott,
de hogy száz emeletnyi beton legyen most rajtam, az valahogy túl bizarrnak
tűnik. Egyáltalán hogy történhetett ez az egész?
Hideg
van, mindjárt megfagyok. Az öltöny nem sokat melegít. Csukott szemmel kucorodom
össze, azon a minimális helyen, ahol még mozogni tudok. Aztán várok egy kicsit,
magam elé lehelek, erőt gyűjtve arra, ami most fog következni. Ez pedig az SOS
lesz. Amerika segítséget kér. Igen, ez is megtörténhet.
- Hé,
van itt valaki? Él még valaki? - kiabálom olyannyira hangosan, amennyire csak
tőlem telik, de nem jön válasz. Ismét próbálkozom, és ismét, ameddig csak
bírom. Már nem tudom, mióta ordibálok, mikor végre egy vékony kis hangra leszek
figyelmes. Hallgatózom, aztán ismét kiáltok, és ismét jön egy válasz. De ez nem
emberi hang. Inkább… állathang?
Valami
kicsi és puha dörgölőzik a kezemnek, én pedig az élőlényt megfogva,
végigsimítok a selymes bundán. Négy láb, hosszú farok, két kis fül, nózi, és
kis karmok, amik most a kezembe mélyednek. Sziszegve távolodom el a kiscica
fejétől, aztán az ölembe véve simogatni kezdem.
- Hát
te? Hol van a gazdád? Meghalt? - Nyau.
Ezt igennek veszem. - Értem. De ne félj, majd én vigyázok rád helyette! Hogy
kerültél ide?
Úgy
beszélek a kisállatnak, mintha tényleg, komolyan hinnék benne, hogy válaszolni
fog. Hiú remény, az viszont már biztos, hogy elkezdett a nyakkendőmmel
játszani. Végül is mindegy, kit érdekel már, ha szétszakad. Egy falatnyi macska
nem okoz nagy gondot.
Addig-addig
játszik a kis szőrcsomó, míg végül a zsebembe süllyed, tényleg alig lehet pár
hónapos, ha belefél. Bent aztán erős küzdelmeket vív az öltönyömmel, míg végül
kiszabadul, és vele együtt valami más is kiesik a zsebemből. Rögtön
végigtapogatom, és rájövök, hogy ez bizony egy szemüvegtok.
Jééé,
valóban, hiszen nekem van egy pótszemüvegem is! Yeah! Előhalászom a tartóból,
aztán felteszem. Ez nem sérült annyira, mint a másik, úgyhogy ezzel már jól
látok. Legelőször az ölemben nyalakodó fehér gombolyag tűnik fel. Megbököm az
oldalát, mire érdeklődve bámul rám világoszöld szemeivel. Nagyon aranyos, de
tényleg eléggé kicsi. Így már érthető, hogyan bír közlekedni ebben a rumliban.
Biztos egy búvóhelyen volt, ahogy én is, és ezért úszta meg az omlást.
Apropó
rumli… nem, nem akarom látni, nem akarom leírni, mit is láttam. Nem, mert elég
visszagondolnom arra a szörnyűséges képre, és minden pozitív gondolatom
odalesz. Mintha bennem is szilánkokra törne valami. Kiálló gerendák, csövek,
rengeteg beton, és olyan kis rések, hogy képtelenség mozogni. Valahol tűz ég, a
szagból ítélve. Minden csupa beton és halál. Csak a saját lélegzetemet hallom.
Megrémít, nem akarok gondolni rá.
Aztán
végignézek magamon. A ruhám szakadt, az ingem és a nadrágom egy része is véres,
a hajam összeállt, a bőröm pedig majdnem koromfekete. Több helyen is éget, fáj,
kínoz, de még szerencsésen megúsztam, mert ezt túlélem. A fejem majd széthasad,
és fogalmam sincs róla, hogyan lehetséges mindez. De talán nem is akarom tudni.
Most csak ki akarok jutni innen, ez a legfontosabb.
- Hé,
cica, merre van a kiút? - pillantok az ölemben fészkelődő pamacsra, aki erre
kiugrik onnan, és egyet nyávogva, eltűnik az egyik kisebb résben. A fejemet
rázva indulok el utána, bár szinte képtelenségnek tűnik, hogy követni tudjam.
Az is. De beleőrülnék, ha semmit sem tehetnék, csak itt kéne ülnöm. Nincs
rosszabb a tehetetlenségnél, ezért hát megpróbálom. Amerikától ennyi még csak
kitelik.
Később
Azt
hittem, nem súlyosak a sérüléseim. Komolyan ebben a hitben éltem, és talán nem
is voltak azok, egészen mostanáig. Ám a ki tudja mennyi idő alatt, míg a
borotvaéles betonrudak és fémek között mászkáltam, valahogy minden fájdalmam
felerősödött.
A
sebeim valószínűleg felszakadtak, mert vérzek. A ruhámból tépett darabokkal
próbálom elszorítani a sérüléseket, de ebben sosem voltam jó, most sem akar
rendesen sikerülni. Rémít a gondolat, hogy elvérezzek, viszont ez nagy
valószínűséggel még nem fog bekövetkezni. Meg kellett volna tanulnom az
elsősegélyt, ez már biztos.
A
kiscica jól van, és mióta megtalált, felettébb vidám is lett. Gyanítom, már jó
ideje nem a kiút felé vezet. Még nagyon kölyök, nem fogja fel a helyzet
súlyosságát, és ennek semmi köze ahhoz, hogy ráadásul még állat is. Reménykedem
benne, hogy legalább valami élelmet talál nekem, mert… nagyon régóta nem ettem
semmit, már kong a gyomrom. Régen éreztem magam ilyen éhesnek és szomjasnak.
És… álmosnak.
De a
fájdalom még ébren tart, tudatja velem, hogy még élek, és amíg élek, kijuthatok
innen. A törmelékáradat ugyan nem mond semmit, de bízom a tényben, hogy minél
tovább bírom, annál több esélyem van rá, hogy megmaradok. Túlélem, mert nem
halhatok meg, nem hagyhatom cserben a nemzetem. Muszáj kibírnom!
Egy
betondarab kicsúszik a kezem alól, így elvesztem az egyensúlyom, és az éles
szilánkokba könyökölök. Fojtottan felkiáltok, és leülve a kezem kezdem
szorongatni. Összeszorítom a szemem, próbálok nem a fájdalomra koncentrálni, de
ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyul.
Az
ingem lassacskán vörösbe vált, ezen a vállamon már szintén van egy nagyobb
horzsolás. Félek, hogy nem bírok majd tovább menni. Meg kell pihennem.
Egy
fehér kis fej tűnik fel előttem, és zöld szemeivel kérdően vizslat.
-
Bocsáss meg, de nagyon elfáradtam - mosolygom rá kényszeredetten, fel sem
tűnik, hogy egyre inkább kezdem emberszámba venni. - Pihenjünk egy kicsit!
A
szőrcsomó a lábamhoz kucorodik, és összehúzza magát. Ő most aludni fog. Én meg…
Előveszem
a mobilom, és a sötét képernyőbe bámulok. Nem mondok újat azzal, hogy ripityára
törött. Épp ezért fogalmam sincs, hány órája lehetek itt. Kettő, négy, nyolc?
Nagyon sok ideje, legalábbis nekem úgy tűnik. De itt nincsenek nappalok,
nincsenek éjszakák, nincs itt semmi, csak félhomály és szürkeség. Nem látsz
tovább az orrodnál.
Nagyot
sóhajtok, majd a kezem a mellkasomhoz kapom. Fáj, egészen, és egyre erősebben.
Még nem estem kétségbe, az nem Amerikához méltó, de… tudom, hogy nem sokáig
tarthatom ezt az állapotot. Hamarosan ki fogok borulni, nem csak az éhségtől,
nem csak a szomjúságtól, a fájdalomtól, hanem a ténytől is, hogy itt vagyok.
Egyre biztosabban érzem, hogy ez fog következni.
- Hé,
kitty, neked még nem is adtam nevet, igaz? - pillantok melegen lábamnál durmoló
macsekra, aki erre megingatja az egyik fülét. Ez a kicsi az egyetlen, aki miatt
még normális állapotban vagyok. Mert ő itt van velem, tudok hozzá beszélni, van
még valaki, aki él. Ha ő nem lenne,
már rég elvesztettem volna az önuralmam. - Yes-yes, akkor kell neked egy szép
név! Mondjuk, legyen Pinky, Cutie vagy… - Hirtelen ugrik be egy régi emlék
képe, amitől összeszorul a szívem. Most jut csak eszembe, ki miatt is vagyok
itt… - Arthur. Igen, tökéletes. Ez lesz a neved.
Erre
már nem reagál a kis csöppség, de a hallgatás beleegyezés. Mosolyogva simogatom
meg a fejét, aztán óvatosan nekidőlök az egyik, viszonylag nem annyira éles
betondarabnak. Fáradt vagyok, aludni szeretnék, pedig tudom, hogy nem kéne.
Igaz, hogy olyan súlyos sebeim még nincsenek, de… már csak a gondolat is,
hogyha elalszom, talán sosem ébredek fel többet, arra késztet, hogy akár örökre
fent maradjak, ha kell. Inkább maradjak állandóan álmos, csak ne kelljen
meghalnom. Talán ez gyávaság, talán mindenki így érezne, nem tudom.
Mindenesetre én most inkább érzem magam gyenge embernek, mint hatalmas, erős
Amerikának…
Behatárolhatatlan
idő múlva
Azt mondják, mikor meghalsz, lepereg
előtted az életed. Kétségbeejtő, hogy velem ugyanez történik, épp annyi
különbséggel, hogy én élek. Még élek…
Hangosabban
és gyorsabban veszem a levegőt, a kezem idegesen szorítom ökölbe, aztán
ellazítom, és megint ökölbe szorítom, és újra, és újra… nem jutok lélegzethez,
egy ideje már nem. A levegő felforrósodott, a felettem tornyosuló szerkezet
néha megremeg, én pedig megmozdulni sem tudok a félelemtől. Nem merek, mert mi
van, ha ezzel valami olyan láncreakciót indítok el, amit már nem tudok
visszafordítani soha? Ezt nem kockáztathatom meg!
Arthur
közben felébredt, és a karom alá kucorodott, régóta nem is moccan. Csak az
oldala gyors emelkedéséből tudom, hogy még él. Él, de ő is nagyon megrémült.
Talán mindketten az utolsókat rúgjuk, bár ő még elmehetne innen, ha akarna. De
nem teszi, és ez némileg megkönnyebbülés.
Óriási
zörej, valami megreped felettem, és tőlem távolabb, majd sok kis darabként
válik el az ormótlan szerkezettől. Vasdarabok hullnak kövekkel és betonnal, üvegszilánkkal,
és a létező összes dologgal, ami sérülést okozhat. Egy darabig jól megúszom a
dolgot, aztán az omlás engem is elér. Próbálom a kezem alatt rejtőző cicát
védeni, de ő nem engedi, a mellkasomra ugrik, és csúnyán felkarmolja. Próbálok
nem felkiáltani, de egy hangosabb morgást így is sikerül produkálnom, amitől
még jobban megőrül. Hátrahagyva engem menekülni próbál, és ez az, amit nem
kellene. Egy hatalmas kő közelít felé, még éppen időben sikerül elé vágnom,
belesajdul mindenem, főleg, mikor az említett betondarab az én hátamnak
csapódik. Az ordításom elnyomja a sziklák robajának hangja, a szememből
kibuggyanó könnyeket összepiszkolja a törmelék. Még hosszú perceken keresztül
zuhognak a kövek, úgy tűnik, ennek már sohasem lesz vége. Már mindenem betemette
a nehéz fém, alig van pár testrészem, amit tudok mozgatni. A jobb lábamat
biztosan nem. A sebeim is kiújultak, de már szinte barátként tekintek a
fájdalomra. Amíg élek, legalább ezt érezhetem.
A
vihar hirtelen eláll. Vastag és nehéz takaró van rajtam, ez a rideg valóság
maga. A szemüvegem megint eltörött, kis szilánkjai a szemem alját karcolják, de
nem tudok odanyúlni, hogy elvegyem őket onnan. Csak az egyik karom mozdul, de
felemelni azt sem tudom. A világ sötét, a levegő poros és fullasztó. Valami a fülembe
nyávog.
Elmosolyodom,
legalább ő jól van. Arthur… végül tényleg itt múlok el? Itt lesz vége, ezen a
helyen? A sötétében, egyedül?
Nyau.
Ő még velem van, és te is itt vagy velem. Látom az arcod, ahogy közeledik
felém, és mosolyogsz, ahogy akkor régen. Valami puha csúszik a tenyerem alá, de
már nem tudok reagálni rá. A fájdalom egy darabig nagyon éles volt, de most
kezd enyhülni. A hangok lassan elhalkulnak, nem hallom a kezem alatt hangosan
nyávogó Arthurt. Már lassan semmi mást sem érzek.
„In God is our trust”
Csak
ez az egy mondat jut az eszembe. Bocsáss meg, hogy nem tudtam hű maradni.
Gyenge vagyok, hogy egy ilyen helyen vesztem el azt, ami a legfontosabb nekem.
Remélem, azért még megbocsátasz…
- Hé,
az-az ember még él! Gyerünk, segítsünk neki!
Kezek.
Kezek nyúlnak felém… mi ez? Álom. De ha az, valószínűleg már sosem ébredek fel
belőle.
-
Vájunk csak… ez… ne…
Egy
kis időre mintha újra magamhoz térnék, és felfognám a helyzetet. Ebben az
állapotban ösztönösen próbálom feljebb tolni a kezem alatt nyávogó Arthurt,
hogy őt mentsék meg előbb, valóságosan küzdök azért, hogy fel tudjam emelni, és
odanyújtani azoknak a valakiknek, akik ide jöttek. Nem tudom, sikerül-e, mert
az elmémre ismét fátyol borul. Nincs tér és idő, csak a nagy semmi van. A hangok
is egyre halkabbak.
- Ez
Alfred! Idióták, szedjétek ki gyorsan! Alfred… - Valami meleg az arcomhoz ér,
kicsit mintha ismerős lenne az érintés, de képtelen vagyok rájönni, kie. A hang
is a múlt homályába vész. Egy múltbéli képbe, ahol gyerekként látom magam.
-
Kérem, uram, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, de ennél gyorsabban nem
megy!
-
Akkor tegyenek meg ennél is többet! Ő itt semmiképp sem halhat meg!
Ki
küzd értem ennyire? Szinte helyettem is meg akar menekülni. Furcsa ez az érzés.
Hiszen ez a semmi érzése…
-
Kérlek, ne halj meg! Tarts ki!
Valami
forró hullik az arcomra, szinte érzem a sós ízt a számban. Könny? Nem tudom, de
kitartani sem tudok már. Hát ennyi lenne. Ennyi volt… Most vége. Viszlát…
- Bocsáss meg!
…
Hé, Arthur, nem haragszom ám rád. Csak
sajnálom, hogy már sohasem láthatom az arcod. Kegyetlen a sors. Csúnyán kiszúrt
velem…
.
. .
-
Szóval arab terroristák repülőket vezettek a World Trade Centerbe.
-
Pontosan, aztán pár óra múlva az egész összedőlt.
-
Értem. - Egy bőrfotelben ülök, bekötözött kezekkel és lábbal, számos tapasszal
és gyógyszerrel telepumpálva. A fejem még mindig sajog, gyakorlatilag úgy nézek
ki, és úgy is érzem magam, mint a mosott sz… rongy? Valami olyasmi.
-
Téged a mentőcsapatok körülbelül fél napra rá találtak meg. Rajtad kívül még
tizenkilenc embert sikerült kiszedni a romok alól. Te voltál a huszadik. - A sors tényleg tréfás. De ezt nem neki
köszönhetem.
-
Arthur nyávogása miatt találtak rám, ugye?
-
Arthur? - Bush láthatóan nem tudja eldönteni, melyik Arthurról beszélek. Erre
arcomon halvány mosollyal az ölében nyalakodó, galléros macskára mutatok.
Bólint. - Igen. A csapat már majdnem visszafordult, mikor meghallotta őt.
Szerencséd volt. Még pár óra a törmelékek alatt, és nem lehetett volna
megmenteni.
- Meg
kellene köszönnöm, igaz? - biccentek a jókedvű kiscica felé, aki erre nyávog
egyet. Együtt hoztak ki vele a romok alól, és állítólag én még kómás
állapotomban is csak azt akartam, hogy őt gyógyítsák meg előbb. Ez nem is olyan
meglepő, ha valakivel fél napig küzdesz az életedért.
-
Alfred, az Egyesült Államok ezt nem fogja annyiban hagyni. A Világkereskedelmi
Központ, és közel háromezer ember élete veszett oda. Majdnem a tiéd is. - Bush
hangja komoly, és tudom, hogy valami olyat akar közölni velem, amiben még ő sem
teljesen biztos. De nem könnyítem meg a dolgát.
- Ha
választámadást akar, felőlem rendben - pillantok vezetőm felé. - De rám
egyelőre ne számítson - állok fel a fotelből, és a mankóimra támaszkodva,
lassan elindulok. Macsekom erre kikászálódik az öreg kezéből, és szorosan a
nyomomba szegődik.
Tiszta
háborús sérült lettem, pedig valójában ennyire súlyosak már nincsenek a sebeim.
Igaz, hogy volt egy életveszélyes időszakom, de ez csak az első pár nap volt,
és azokat sikeresen átvészeltem. De ez van, ha Amerika képviselője vagy.
Túlértékelnek.
-
Tehát nem támogatsz a döntésben? - Biccentek felé. Ő a vezető. Elég
felelősséget vettem már át helyette, és éppen elegendő csattant is rajtam.
Többek között ez is. - Alfred! - Megállok az ajtóban, amit épp most nyitnak ki
nekem. Illetlenség lenne nem meghallgatni a főnököm, akármilyen rossz
állapotban is vagyok. Mégiscsak ő George Bush. - Arthur kint vár.
Kissé
meglepetten bámulok rá, de végül csak bólintok, és kilépek a helyiségből.
Angliával azóta nem beszéltem, hogy meglátogatott a kórházban. Egy darabig bent
feküdtem, azalatt hozott undorító gyógyteát meg különböző úrias dolgokat
ábrázoló kekszet. Nem kell mondanom, hogy annak is rémes volt az íze…
-
Üdv, Amerika! - hallok egy hangot, mire nagy nehezen ráveszem magam, hogy
megforduljak. Előttem volt nevelőm áll, túlvasalt öltönyben és piros
nyakkendőben. Ha a Fehér Házba jön, még jobban beleéli magát a gentlemanségbe.
Ez jellemző rá, de nem is baj. Jól áll neki. És örülök, hogy láthatom.
-
Szia, Arthur - mosolygom felé, kicsit sem hivatalosan, pedig itt alapszabály a
magázódás, főleg, ha képviselők beszélnek egymással. Bush persze kedvel engem,
ezért tesz kivételt. Arthur viszont… nos, neki annyi nem elég.
-
Jobban van már? - Be is tartja az illemet. Én csak azért se fogom.
-
Tűrhetően. És te jól vagy? - A szeme egy pillanatra megvillan, de aztán csak
lassan bólint.
-
Tökéletesen. Örülök, hogy ön is. - Ez egy kicsit sem tűnik személyesnek, pedig
pont valami ilyesmi a célja. Talán még szégyelli is magát, amiért a World Trade
Centerbe küldött, pont azon a napon, mikor az egész szerkezet halálra volt
ítélve, és vele együtt én is. Talán szégyelli azt is, hogy nem talált meg
időben, és, hogy amikor megtalált, csak sírni volt képes, segíteni nem. Bár
erről még nem beszéltünk azóta, hogy jobban lettem, és valószínűleg nem is
fogunk. Mindkettőnknek túl fájó.
-
Amerika… - Nem rám néz, attól függetlenül, hogy elvileg hozzám beszél.
Érdeklődve pislogok rá. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. - Én… nem akartam, hogy
ez így legyen. - Nem folytatja, mintha nem tudná, mit mondhatna még. Muszáj
mosolyognom, hihetetlen, hogy még mindig ennyire büszke. Ez nála felért egy
második bocsánatkéréssel, de ezt soha nem ismerné el.
- Én
sem akartam, de ez van. Nem tudhattad - vonok vállat, bár nem tűnik úgy, hogy
ez megnyugtatta a lelki világát. Igazából nem tudom, mit kellene mondanom, hogy
jobb legyen neki. Bár lehet, hogy akármit mondok, nem lesz jobb. Ez a
legvalószínűbb.
-
Milyen volt… ott lent? - bámul maga elé, én meg érdeklődve pislogok rá. Ott
lent? Mármint a roncsok alatt? Hogy kérdezhet ilyet?
Fel
kellene háborodnom, de… végül is jogos a kérdés. Nem ő az első, aki felteszi. A
sok kotnyeles riporter már legalább ezerszer megelőzte. Nekik nem mondtam
semmit. De Anglia más. Részben… neki köszönhetem, hogy még itt vagyok. Valaki
életben tartott idáig, és már tudom, ki volt az a valaki. Ő… még egyszer látni
akartam az arcát. Mindenképpen.
-
Majd egyszer… elmondom neked. De most nem megy. I’m sorry - mosolygom rá
fájdalmasan, majd a cicámat felvéve a földről, hátat fordítok neki. Talán
szánalmas, de a tartógipszek ellenére gyenge vagyok, a lelkem egy része
összetört, és lent maradt a romok alatt. Sok ember meghalt azon a napon. Velük
halt egy részem is.
-
Alfred - suttogja halkan a mögöttem lévő, de nem állít meg. Kilépve a Fehér
Házból, otthagyok minden kötelességet, minden fájdalmat, minden rossz emléket,
mindent, ami valaha Amerikához kötött. Majd egyszer visszatérek, és mindenkinek
elmondom, mit éltem át. Egyszer, ha majd elég erős leszek hozzá. Bár lehet, hogy ehhez sosem leszek elég
erős…
Most
A Word
ablaka bezárul, az anyag a pendrive-omon van. Legalább három újságnak kéne
elküldenem, és egy személynek, aki talán már el is felejtette ezt a kívánságát.
El sem hiszem, hogy ilyen régen volt… Arthur fáradtan nyávog egyet az ölemben,
már akkora, hogy alig fér bele, mégis ott szeret a legjobban.
- Oké
cicus, mindjárt kapsz enni, aztán nézünk valami vidám filmet!
Üzenet írása,
címzettek, tárgy…
Melléklet
csatolása, küldés. Amerika kiszáll.
„We will never
forget”
Soha, soha nem fogom. Mert van, amit képtelenség
elfelejteni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése