Adatok
| |
 |
Fandom: Hetalia
Szereplők:
Figyelmeztetések: slash
Leírás:
Norvégia nem az-az ország, akinek komolyabban szüksége lenne a barátaira, még ünnepekkor sem. Legalábbis ezt mutatja. De a Nordicok nem hagyják annyiban, idei karácsonykor szeretnének valami maradandó élményt okozni neki. Főleg Dánia…
Státusz: l Dátum: 2011. december 20. |
A páros és a banda, amiről valszeg soha nem fogok még egyszer írni, de ennél az egy alkalomnál megtettem, mert ez volt a karácsonyi ajándékom TitkonTinon :D (DevientART-os esemény, fogalmam sincs, hogy azóta tartják-e még). Pár embernek köszönettel tartozom az infókért, amiket a sztorihoz adtak, ők tehát:
Lawliet, Mora, a forrócsokim (aki önkéntelenül felajánlotta magát azon nemes cél érdekében, hogy megfelelő hangulatot tudjak kölcsönözni magamnak a sztori megírásához - köszönöm, kakajó :3), és nem utolsó sorban a jó öreg Wikipédia (aki mint mindig, most is ott volt nekem, mikor már nagyon hülyének éreztem magam. We ♥ Wiki-san! :'D)
✖ ✖ ✖
Immár vagy két
órája mereven bámulok a sötétségbe, mivel a lent dübörgő tévé valahogy mindig
kiveri az álmot a szememből. Dániának ugyanis nem tűnik fel, hogy én aludni
jöttem ide hajnalok hajnalán, és ezt is csak miatta, mert neki az éjszaka
közepén kellett beállítania hozzám. Rávághattam volna az ajtót, de azzal csupán
az amúgy is rövid éjszakám rövidítettem volna még jobban, így inkább a kezébe
nyomtam egy pokrócot, és visszafeküdtem aludni. Így ment ez kábé fél órán
keresztül, aztán felkeltem arra, hogy Minimaxot néz. Látszólag az sem zavarta,
hogy norvégul megy, szerintem mindegy volt neki, milyen nyelvű, csak ne tudjak
tőle aludni. Ő már kipihente magát a repülőn, akkor én se legyek nyugton, mert
az neki túl unalmas. Hidegvér, Norvégia. Akkor sem mész le hozzá.
A fejemre szorítom
a párnát, bár ettől nem lesz halkabb az Én Kicsi Pónim zene, sőt, mintha még
hangosabb is lenne. Na várjunk csak…
- Ééééébresztő
hétalvó, hasadra süt a Nap! - kiabálja el magát mellettem Dánia szinte az
ágyamba mászva, én meg egy elegáns mozdulattal az ajtóra kenem. Valójában nem
akartam ekkorát, de ha az én kezembe kalapács kerül… végül inkább csak
visszaadom drága viking cimborámnak a fegyvert, és köszönően biccentek.
Remélem, Dánia sem halt meg közben.
- Sose ébreszd fel
az alvó oroszlánt - motyogom ásítva egyet, a plecsnit tanulmányozva, aki most
lekecmereg a falról.
- Délután kettőkor
se? - rázza meg a fejét, hogy betonnal zselézett haja ismét megfelelő alakot
öltsön. Bár ha belegondolok, előtte is ugyanígy nézett ki.
- Már ennyi az idő?
- nézek a kezemre, pedig nem is hordok órát. - Felkelthettél volna. - Ahhoz
képest, hogy pár perccel ezelőtt még azon mérgelődtem, hogy nem hagy… de neki
erről nem kell tudnia. Amúgy is fent voltam már.
- Hamarosan
karácsony, tolerálok - von vállat vigyorogva. Nem is tudom, melyik a furcsább:
hogy egy ilyen szót hallok tőle, vagy, hogy tényleg be is tartja? Na majd
meglátjuk.
Miután kidobom a
szobámból átöltözöm, lemegyek hozzá a konyhába. Szerencsére még egyben van, és
nem is dekorálta ki, mint a múlt alkalommal… amit én csak csendben tűrtem, de
mikor elment, rögtön hívtam egy takarítóbrigádot. Nem arról van szó, hogy nem
értékeltem a gesztust, csak lehetett volna kevésbé fennhéjázó és egoista (dán
zászló mindenhol, felettébb kellemes volt). Nem vagyok már a tartománya, hogy
minden egyes hülyeségét eltűrjem. De ha nem is tűröm el, csak magamban
füstölgök. Még mindig tud hatni rám.
- Kérsz reggelit?
- Mit tettél bele?
- Nevet. Kicsit gyanús, hogy ennyire nagyon-nagyon rendes. Oké, karácsony, de
hacsak nem varázsolta át a Mikulás százegy törpéjéből valamelyik, akkor most
sem kéne jobban szeretnie, mint bármelyik másik ünnepkor.
- Semmit. Kinéznéd
belőlem?
- Igen.
Ezt nem is ragozzuk
tovább. Ő eszi a dán reggelijét, én meg eszem a norvég reggelimet, azt biztos,
hogy nem pumpálta tele semmivel. Mert bizony volt már erre is példa, igaz,
akkor csak a piát adagolta túl, mert nem akarta, hogy egyedül neki legyen jó
kedve. Azon az estén nagyon jó kedvünk volt, másnap már nem annyira, főleg neki
nem. De azt is megbocsátottam, mert kiharcolta. De azóta nem hagyom egyedül se
kajámmal, se piámmal.
- Egyébként mi szél
fújt ide? - kérdem a számat törölgetve, rosszallóan nézve, ahogy ő ezerfelé
röpteti az ételt. Persze takarítok én utána szívesen, gondolkodás nélkül,
önzetlenül… csak utána őt is el kell majd takarítani.
- Csak gondoltam
meglátogatlak. Tesók vagyunk, és a karácsonyt családi körben kell tölteni -
mosolyog édesen, de hiába is erőlködik, átlátok rajta. Több száz éve nem jut ez
eszébe, miért épp most szállná meg az értelem?
- Nem mentek bele a
haverok a kocsmázásba, mi? - kérdem közönyösen, ő pedig meglepett képpel néz
rám. Hogy eltaláltam, nem?
- Ennek semmi köze
a…
- Hagyjuk - vágok a
szavába. Inkább ne kezdjen el magyarázkodni, abból úgyis csak én jönnék ki
rosszul, hogy miért nem látom szívesen legalább ebben a pár napban. Mesterien
ért hozzá, hogyan forgassa ki a szavaim, és hogyan tiporjon vele a lelkembe.
Arra meg nincs szükségem. - Szóval itt akarsz karácsonyozni?
- Igen.
Az asztalra
támaszkodom, és innentől már csak csendben hallgatom, amit még mond.
Izlandékról beszél, meg Finnékről, hogy ők is együtt töltik az ünnepet, meg,
hogy beszélhetnénk velük webkamerán. Tájékoztassam róla, hogy ide nem köttettem
be a netet? Nem kéne. Aztán Izland madaráról kezd el valamit mondani, aztán
közli, hogy az ablakomon kopog. Kicsit jobb viccekkel szokott előállni,
furcsállom is, de azért hátranézek. És mit ad isten, tényleg ott van. Hogyan
keveredett ez ide? Biztos, hogy ő az, a masni a nyakában elég árulkodó jel.
Beengedem, és a kezemre ültetem.
- Vajon miért van
itt? - nézi Dánia tűnődve.
- Kérdezd meg tőle.
- Nekem úgysem
válaszol. Nem csíp - nyúlna felé, de csak azt éri el vele, hogy a keze után
kap. Hát nem kellett volna anno annyit bökdösni unalmában, és akkor most szebben
viszonyulna hozzá.
- De, úgy tűnik
nagyon is csíp - nevetek halkan, míg a vállamon ülő madár kvartyog valami
olyasmit, hogy „Idióta”. Hát nem hiába, Puffin aranyos, de a modora felér egy
gengszteréhez. Izland nevelése! - Hogy kerültél ide, Mr. Puffin? - próbálkozom
meg én is, de az állatka velem sem kedvesebb. Csak megborzolja a tollát, aztán
leugrik a vállamról, és lekotlik az asztal közepére. Ez valahogy tipikus.
- Fel kéne hívni
Izlandot, hogy…
- És mi lenne, ha
visszavinnénk neki? - vág a szavamba éreztetve, hogy a legkevésbé sem érdeklik
az én ötleteim. Talán nincs tisztában a távolsággal, vagy csak szimplán azt
akarja, hogy megint lecsapjam.
- Miért kellene?
Visszatalál - emlékeztetem, de nem akar hallani. Mindjárt segítek a problémáján
egy kis kelta erővel…
- De mi van, ha nem
időben? Izland biztos le lesz törve, ha Puffin nincs vele karácsonykor. - Miért
nem azt mondja, hogy az ő életét is meg akarja keseríteni? Az még illene is
hozzá! - Mellesleg pedig ha visszavisszük, az már felér egy ajándékkal, így
legalább megspórolhatom az övét - vigyorodik el sunyin, nekem pedig leesik az
állam. Oké, PAFF! Kalapács vol kettő. Még mindig ki tudsz akasztani, Dánia!
Természetesen nem
tudtam rábeszélni, hogy maradjunk otthon a jó melegben, és ne vágjunk neki a
hómezőnek karácsony előtt egy nappal. Dánia teljesen elkötelezte magát, hogy ő
bizony visszaviszi Puffint, hogy ne kelljen ajándékot adnia Izlandnak. Miért
érzem én úgy, hogy ez csak rossz kifogás?
Bár a valódi okát
nem tudom annak, miért kell Izlandra mennünk, most az egyszer megállítani sem
tudtam. Talán nem is volt energiám hozzá, ugyanis elértünk abba az időszakba, mikor
csak kis időre sötétedik be. Én pedig nem bírok világosban elaludni, ezért sosem
viseltem jól. Persze Dániát ez nem érdekli, ő most elhatározta, hogy megmássza
a Mont Everestet, elszalad a Tádzs Mahalig, de minimum átússza az óceánt
Izlandig. Mind tök jó terv, csak nem az én idegeimnek. Érik egy új lecsapás, de
hadd szálingózzon még egy kicsit, addig is legalább nem idegesít.
Egyszer aztán
megunja, hogy sereghajtót játsszon az én terepemen, szerintem rájött, hogy nem
emlékszik már rá megfelelő mértékben. Régen volt az a szövetség, ugye-ugye?
Innentől mellettem
megy, és csak beszél, beszél, és egyfolytában beszél, a létező összes dologról,
néha kiröhögi saját magát, csak én felejtek el szórakozni a poénjain. Fáradt
vagyok ehhez, és apropó: berágtam rá, amiért nem bírt otthon maradni.
Végül befogja a
száját, mikor meglátja az épületet, ami elé értünk. Már vártam, hogy feltűnjön,
eleget kutyagoltunk hozzá. Itt most pihenőt engedélyezek magamnak, és hogy
Dánia ebből mit fog fel, az nem érdekel.
- Hány házad van
neked? - kérdi, mikor elkezdem nyitni az ajtót.
- Ez nem a házam. A
nyaralóm. - Várok, hogy leessen neki.
- Jaaaa. Értem. -
És nem esett le! Oké, a „telelő” tényleg kicsit furcsán hangzana, de eléggé
szembetűnő, hogy ide sem kókuszkelyheket jövök inni. Bár mondjuk Dániából
majdnem mindent kinézek.
Bemegyünk, és itt
már kezd gyanús lenni. Nem az én ízlésem szerint van berendezve, sőt… alig van
pár bútor. Ez csak egy tipikus pihenőhely, amit néhanapján kibérelek, ha
nyugalomra van szükségem. Ide kellett volna jönnöm, akkor nem talál meg.
- Várjunk egy
kicsit… - Most koppant le neki.
- Nyugi, van benne
úszómedence, és megengedem, hogy használd - mosolygom rá igyekezve, hogy a
gúnyosság annyira ne hallatsszon.
- Aha, hogy bele is
fagyjak? - húzza fel a szemöldökét.
- Igazad van,
lehibernálni magad az utókornak tényleg a legnagyobb vétek lenne az emberiségre
nézve. - Miért is ragozom tovább? Talán, mert feszült vagyok. Eléggé. De
legnagyobb meglepetésemre Dánia nem egy múltbéli hibámat vágja a fejemhez, vagy
mond egy olyan cifrát, hogy depressziós legyek utána, hanem csak bámul rám.
Most nem tudom, mire gondolhat.
- Lehetnél kicsit
kevesebb, főleg most. - Mennyire tudtam, hogy ezt még meg fogom kapni. Hiszen ő
jelenleg teljes erejével tolerál. Bele ne szakadjon.
- Igaz. Szolgáld ki
magad! - Intek egy másik helyiség felé, ezenkívül még egy van, aztán a háznak
vége.
- Van itt hűtő, vagy
a stílusod tartja hidegen a kaját? - És kezdődik, idáig tartott a tolerálás. Csendben
kéne tűrnöm? Valahogy most nem megy!
- Az időjárás.
Fagyott halenda az ablakban.
- Nem lájkolom a
mirelit pingvint. Valami kevésbé undorító?
- Magadat is
megeheted…
Oké-oké, beismerem,
ez kicsit erős volt. Ilyeneket ő szokott mondani nekem. Meg is lepődik, de
kissé én is. Alapjában véve szeretjük egymást szekírozni, de én nem szoktam
felvenni az ilyeneket. Viszont ő sem szokta a kedveset játszani. Valami most
más közöttük.
- Te mérges vagy
rám - jelenti ki, miután elém sétál. El sem hiszem, hogy kitalálta. Karácsonyi
csoda!
- Egyszer végre
szembetűnt? - nézek fel rá, de figyelmen kívül hagyja a kérdést. Jellemző.
- Miért? - Hol is
kezdjem? Annyi mindent felsorolhatnék, hogy inkább semmit sem fogok. Nem éri
meg. Ha ő nem veszi észre…
- Semmiért… mindegy
- rázom meg a fejem, aztán kikerülöm Dániát. Csak egy kis pihenésre és egyedüllétre
van szükségem.
A nappaliba sietek,
és az ajtót becsukva magam után, lefekszek a kanapéra. Puffint előkapom a
táskámból, ugyanis eddig ott utazott, mert túl kedves voltam. De most a fejem
alá teszem párnának, amit pár elégedetlen kvartyogással jutalmaz. Nem nagyon
érdekel, legyen már nekem is egy kis hasznom abból, hogy őt hurcolászom. Olyan
jó puha…
Nem értem magamat.
Ennyire nem szokott érdekelni Dánia. Mindig nagyon könnyen túlteszem magam a
megjegyzésein, de most nem. Talán mert ő is másképp viszonyult hozzám. Csak
pihennem kell, ennyi az egész. Mindig le tud fárasztani.
Egészen addig nem
is mozdulok, míg Puffin meg nem elégeli a párna szerepét, és ki nem szökik a
karjaim közül. Már megnyugodtam, úgyhogy nem húzom vissza magamhoz, hanem
inkább felkelek, és kihúzom a kanapét. Más ágy nincsen itt, ez eléggé
egyéjszakás kuckó. Akkor jut el a tudatomig, hogy így gyakorlatilag Dániának is
velem kell majd aludnia. Jó lesz a hangulat. Inkább le is fekszem aludni, hogy ha
bejön halottnak tudjam tettetni magam, akkor biztos nem fog zaklatni. Mondjuk ő
Dánia, tehát minden próbálkozás hiábavaló! Az elalvás terén is. Nem tudom,
mennyi idő telik el, mire feltűnik. Csak azt érzékelem, mikor mellém fekszik,
mert kicsivel melegebb lesz körülöttem, pedig nem is jön közel. Vajon bánom?
Egy picit…
- Norvégia, fenn
vagy még? - szólal meg pár perc múlva. Most kéne hullát játszani, de nem jön
össze. Viszont a történteket sem akarom ragozni.
- Nem, álmomban
beszélek. - Ha flegma vagyok, biztos békén hagy.
- Azon
gondolkoztam, hogy vajon csak én lehetek olyan szerencsés, hogy éppen abban a
pár órában nem tudok aludni, mikor sötét van? - És nem, de ez várható volt. Én
még szerencsésebb vagyok, hogy nem tudtam elaludni addig, míg be nem jött.
Akkor nem lenne kényszerem rá, hogy válaszolgassak neki!
- Remek kérdés,
viszont amíg ezen filozofálsz, engem például nyugodtan hagyhatnál!
- Hogy mit
csinálok? - Feladom. Úgyse úszom meg. Inkább csak hanyatt fordulok, és a
plafont kezdem bámulni. Ő is ezt teszi.
- Lényegtelen. - És
most csend. Persze, mikor már beletörődök, nem mond semmit, ugye? Mindjárt
meggondolom magam!
- Bocsi, Norvégia -
hallok egy hangot magam mellől, mire oldalra kapom a fejem. Tuti, hogy csak
képzelődtem, mivel Dánia van mellettem, aki soha-soha életében nem kérne tőlem
bocsánatot, még akkor sem, ha kimosnák az agyát, és egy teljesen másik ember
lenne belőle.
- Tessék? -
kérdezek vissza elkerekedett szemekkel. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ha
most újra mondani fogja biztos, hogy csak álmodom.
- Nem fogom
megismételni - szegi fel a fejét, és némileg meg is nyugszom. Életben marad. -
Csak tudd, hogy nem akartalak bántani a mai nap. Nem azért jöttem el hozzád. -
Megint leesik az állam. Mintha kicserélték volna.
- Jól vagy, Dánia?
Nincs lázad, nem ittál, nem raboltak el az ufók? - hadarom el gyorsan, ő meg
csak elvigyorodik. Nem tetszik ez a vigyor!
- Karácsonykor
bármi megeshet. - Mindent nem kéne a karácsonyra fogni.
- Holnap lesz
karácsony.
- Hát… - felém
fordul, aztán közelebb hajol hozzám, és a szemembe néz. Kérdően nézek vissza
rá, ő meg mintha mondani akarna még valamit, de… de nem teszi. - Igaz. Jó éjt,
Norvégia - elfordul tőlem, én pedig elgondolkodva nézem a hátát. Valami ütősebb
befejezésre számítottam, vagyis… nem is tudom. Valami hiányzik. Mindegy…
Mellette valamiért
könnyebben megy az alvás. Szükségem is van rá, ugyanis a repülő megint egy
olyan hely, ahol nem tudok aludni. Jó unalmas lesz az út, de legalább lesz
miért lecsapnom Dániát, ha nagyon elengedi magát. Bár ezek után ki tudja.
Jobban megy neki a tolerálás, mint
azt gondoltam…
- Idióták, Puffint
csak a párjához engedtem el, nem kellett volna visszahoznotok! - fogad minket
Izland kitörő örömmel és szeretettel, ahogy azt tőle elvárhattuk. Puffin már be
is repül a házba, még csak köszönetet se mond, vagy valami. A kis hálátlan.
- A párjához?
Puffin házas? - csodálkozik el Dánia.
- Persze, különben
miért lenne Mr. Puffin? - Logikus!
- Neked is boldog
karácsonyt, Izland - nézek rá közönyös képpel, szokásomhoz híven. De őt
szokásához híven nem hatom meg.
- Nálam mindig
karácsony van. Apropó, ha már itt vagytok. Elszórakoztatnátok ezt a két
jómadárvisszahozót is? - tárja szélesebbre az ajtót, így bentről feltűnik
Svédország és Finnország alakja. Különös, én az „együtt karácsonyoznak”-ot nem
úgy értettem, hogy ők hárman együtt, hanem, hogy Finn és Svéd, az valahogy
jobban elképzelhető. Cseles ez a Puffin, őket is idecsalta.
De mielőtt még
bármit is kérdezhetnék, Finn már a nyakamba is repül, alig bírom megtartani,
olyan hirtelen. Rögtön két rosszalló tekintetet is kapok, az egyiket Svédtől, a
másikat Dántól… az-az egy szerencséje van, hogy végül őket is bevonja az
ölelésbe. Túlbuzgó.
- Helló srácok, már
vártunk titeket! - köszönt végül gyerekes lelkesedéssel. Tud valamit, amit én
nem!
- Honnan tudtátok,
hogy ide fogunk jönni?
- Viccelsz?
Svédország egy jós, azt is tudja, mikor fogunk meghalni - próbál Dánia
poénkodni, csal most nagyon nem a megfelelő hatást éri el.
- Nálad órára
pontosan meg is mondom - dörmögi az említett szokásos, félelmetes
arckifejezésével, amitől csak még hidegebb lesz a levegő. Hát igen, ők ketten a
szökés óta nincsenek valami jóban.
- Uuugyan fiúk,
vegyetek lejjebb a rideg stílusból, mert a végén még megfagyunk! Mellesleg pedig
a szeretet ünnepe van, ezt tiszteletben kéne tartanotok!
Erre már mindketten
meghátrálnak. Finnország lehet, hogy kistermetű és félénk, de ha balhéról van
szó, nagyon tud pattogni. Dániát zavarba hozza vele, Svédország meg inkább nem
mond ellent neki, hiszen a felesége!
- Bocsáss meg,
Finnország - nyögik végül ki, bizonyára rájöttek, hogy még így járnak a
legjobban. Ha nem tették volna, Finn lyukat beszélt volna a hasukba a helyes
ünnepi szokásokról, az ünnep valódi lényegéről, és a frányarossz modorukról.
Persze, ezt így is meg fogja tenni, csak jószándékból. Nála ez nagyon nem
mindegy!
- De ha már itt
vagytok, akár oda is adhatnánk az ajándékaitokat - lelkendezik tovább a kis
szőke, én pedig meglepetten nézek rá.
- Ajándékok? -
kérdezek vissza. Persze eddig is küldtek néha ajándékot, viszont a sok
készülődés és elfoglaltság miatt volt már, hogy elfelejtették. Nagyon régen
volt az is, hogy együtt karácsonyozhattunk, mindig közbejött valami, és végül
nem lett semmi a dologból. El is felejtettem, milyen jó együtt látni őket.
- Aha! Gyere, Nor!
- ragadja meg a karom Tino, és elkezd maga után húzni. A nappaliba vezet, ahol
már áll a fa. Ezerféle színben pompázik, szalagok vannak rajta, égők meg
rengeteg dísz, csodálkozom is, hogy nem roskad össze alatta. Ezt biztos, hogy
Finn dekorálta így ki, Izland fája sokkal szolidabb lenne. Alatta ajándékok
vannak, amik egyszer szépen be voltak csomagolva, de Finnország nem bírt várni,
úgyhogy mindet kicsomagolta helyettünk. Néha szívesen lennék olyan gyerek, mint
ő. De valamit furcsállok. Most egy csomó olyan dolgot látok, amit szerettem
volna, pedig eddig csak nagyritkán találták el őket. Ez kissé gyanús.
- Bennfentes infók?
- fordulok a mellettem lévő felé, aki csak sejtelmes mosollyal az arcán vállat
von.
- Én vagyok a
Mikulás, minden kívánságot tudok - húzza ki magát, de Svéd nem sokáig engedi
sütkérezni a dicsfényben.
- Megkérdeztük
Dániát.
- Mi? Dehogy! -
hárítana rögtön a dróthajú, de ez furcsa tőle. Az egész egyre furcsább. Ezek
összebeszéltek a hátam mögött?
- Dehogynem.
- Pofa be, Svéd!
- Ne veszekedjetek!
És kezdődne is a
hajcihő, ha nem bámulnám őket vesébe látó pillantással, de emiatt most
lefagynak. A kelta szellemek gyűlnek. Nem szeretem, ha a hátam mögött
szervezkednek, akármilyen jó barátaim. Ha simán szólnak, akkor is eljövök
Izlandhoz! Bár úgy jobban átgondoltam volna.
- Ah, ne fáradjatok
- sóhajt a mellettem álló említett. - Csak egy emlékezetes karácsonyt akartak
neked. Ennyi az egész.
Erre már nem reagál
a kis társaság, én pedig elgondolkodva nézek rájuk. Egyvalami jut most az
eszembe: dinkák. De mégis mosolyognom kell rajtuk. Mikor Dánia beállított még
úgy éreztem, hogy csak teher, és nekem továbbra sincs szükségem senkire, még
karácsonykor sem, semmikor sem. Ebben a pillanatban azonban a véleményem
megváltozott. Úgy éreztem, jó velük, és hogy talán nem baj, ha egy kicsit
közelebb engedem őket magamhoz. Elvégre, ahogy Finn is mondta, ez a szeretet
ünnepe! Így hát odalépek a társasághoz, és magamhoz ölelem őket.
- Köszönöm, srácok
- suttogom apró mosolyt csalva az arcomra. Valószínűleg ez mindennél jobban
lesokkolja őket, mert csak Svédország jegyez meg valami olyasmit, hogy szóra
sem érdemes. Ha ezt hallottam és értettem is, az már eleve nem valami biztató.
Végül inkább
elengedem őket, és hagyom, hogy Izland pár perce behozott forrócsokija
elterelje a figyelmüket. Idő kell még nekik, mire feldolgozzák, hogy nekem is
vannak érzéseim. Nekem is idő kell még hozzá.
- Szóval? - ül le
mellém kettőhúszhajú bátyám, akiről érdemes megemlíteni, hogy már kerek fél
órája nem kerget az őrületbe. Gondolom eddig tartott a tűréshatár, és most
kamatostul be akarja pótolni. Áh, nem, ez még tőle is túl kegyetlen lenne!
- Hm? - nézek rá
kérdően, a poharam alján lévő kakaót lötykölve.
- Nem is érdekel,
mit kapsz tőlem karácsonyra? - kúszik a képére az a bárgyú vigyor, nekem pedig
nagyon türtőztetnem kell magam, hogy ne vágjam rá azonnal, hogy nem! De
végeredményben a szeretős hangulat eléggé átjárt már ahhoz, hogy ezt magamban
tudjam tartani, ezért belemegyek a játékba.
- Mit kapok tőled
karácsonyra? - teszem fel a költői kérdést, mire ő széles mosollyal előhúz
valamit a háta mögül. Egy könyvméretű, négyszögletű tárgy lehet, amit most
kivételesen nem a dán zászlóba csomagolt, és ez dicséretes!
Megvárja, míg
kihámozom a csillámlós papírból, aztán gondolom újabb érzelmkitörésre számít,
de ez most akkor is nehéz lenne, ha minden nap gyakoroltam volna. A kezemben
egy kép van rólunk. Róla és rólam, abból az időből, amikor még minden másabb
volt, legnagyobb részben a kettőnk kapcsolata. Ő közel áll hozzám és nevet, én
meg oldalra bámulok. Mitagadás, ez elég régi kép, de értem, mit akar vele
mondani.
- Ez meg honnan
van? Egy múzeumból fújtad meg? - kérdem közömbös képpel. Mindkettőnknek jobb,
ha most rajtam kívül nem tudja más, mit gondolok.
- Nem, csak
elmentem egy-két helyre. Nem tetszik? - kérdi, bár nem kéne azzal foglalkoznia,
hogy tetszik-e nekem, vagy nem. Ahogy mondják, a szándék a lényeg, és tőle már
ez is hatalmas jóindulatnak minősül.
- De igen, tetszik.
Kösz - rakom le magam mellé, aztán megiszom a kihűlt kakaóm. Az alja túl édes,
bah. Már emlékszem, miért hagytam meg.
Dánia továbbra is
néz, és ez már kezd idegesíteni. Megköszöntem, jó képet vágtam az egészhez, mi
kell még?
- És te mit adsz
nekem, Norvégia? - Egy pillanatra ledermedek. Valóban, nekem is kellene valamit
adnom, ha már ő agyonstrapálta magát csak azért, hogy gyanútlanul
elrángathasson ide. Újabb nagy kérdőjel. Ez ismételten nem vall rá, de rám sem
vall, hogy egy ilyenen aggódjak. Az ajándékát már jó pár nappal ezelőtt
feladtam postán, mielőtt bejelentette, hogy nálam akar karácsonyozni. Ezt pedig
már nem tudom megmásítani.
- Majd meglátod -
válaszolok végül.
- Miért „majd”? -
húzza fel a szemöldökét, de nem akarok neki magyarázkodni.
- Mert most nincs
nálam - intézem el egyszerűen. Ismét megjelenik az arcán az a sunyi vigyor.
Rosszat sejtek…
- Nem is baj,
előleget adhatsz. - Nem tudom, mit ért ezalatt, de rögtön világosabbá válik,
mikor a fejünk fölött lévő fagyöngyre mutat. Mi a …?! Fagyöngyreeee? Ezért volt
a vigyor!
- Dánia - kezdem
vészjósló hanglejtéssel, de elbizonytalanodom, mikor a tekintetünk találkozik.
Gyerekesen néz, megtévesztően, mintha az egészről nem is tehetne, pedig nyilvánvaló,
hogy mindenről ő tehet. Szóval ez lenne a haszna, ravasz. És most nem tudtam
átlátni rajta.
- Kérhetnék valamit,
Norvégia? - kérdi, miközben megfogja az egyik kezem.
- Nem leszek a
feleséged. - Nevet, de az arcáról le lehet olvasni, mit gondol: eljön még annak is az ideje…
- Szólítanál a
bátyádnak? - Meglepetten nézek rá. Most biztos ironizálni akar velem, összebeszéltek
Izlanddal, vagy ilyesmi. Hiszen én szoktam a bátyámnak szólítani! - De most ne
gúnyból. - Ja, vagy úgy. Mégsem annyira hülye.
Oldalra pillantok.
Nem kéne zavarba hoznia, de mégis… egy idióta, de fontosabb nekem, mint azt
gondoltam. Ezzel elérte, hogy bevalljam magamnak. Enyhén megrázom a fejem, és
nem akarok ránézni, de az arcomra simuló keze kényszerít rá. Miért ne adhatnám
meg magam? Most az egyszer talán nem baj, ha nem gondolkodom előre. Vagy ha
csak rá gondolok. Így hát lassan behunyom a szemem, és engedem, hogy az ajkai
az enyémhez érjenek.
- Boldog
karácsonyt, bátyus! - És végre már nem
csak az én szám édes…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése