Hetalia: Áruló szerelem

Adatok
	Fandom: Hetalia Szereplők: Feliciano Vargas/Italy Veneziano (Észak-Olaszország) (E/1), Ludwig  Beilschmidt (Németország) (E/2), Lovino Vargas (Dél-Olaszország), Gilbert Beilschmidt (Poroszország), történelmi és egyéb személyek Figyelmeztetések: slash Leírás: Németország és Olaszország együtt harcolnak a II. világháborúban, de az amúgy sem erős Itália hamar összeomlik, és ki akar lépni a hadakozásból, még akkor is, ha valójában mindennél jobban szereti Ludwigot. Ám ezt a Harmadik Birodalom, különösen annak vezetője nagyon nem szeretné… Státusz: l Dátum: ? (2010/11 körül)
Zene

✖ ✖ ✖

I love you. Aishiteru. Ti amo. Je t'aime. Te amo…

Szeretlek…

De hogy mondhatnám el?

Itt állok melletted, és nézem, ahogy az eget nézed. A szemed kék, ugyanolyan kék, mint a tenger, vagy a bárányfelhős szépség, amit bámulsz.

Olyan furcsa vagy. Valahogy sosem értettük meg egymást. Ég és föld vagyunk, de mégis barátok. Vagyis… neked én csak barát vagyok. De te nekem több.

Rám pillantasz, én pedig elkapom a fejem. Úgy teszek, mintha végig a Nap sugaraiban gyönyörködtem volna, de téged nem verlek át. Téged tulajdonképpen senki sem tud átverni.

- Baj van, Itália? - kérded halk, mégis erőteljes hangon, amibe beleborzongok. Baj… igen, baj van. A legnagyobb baj velem van.

- Nem, semmi, csak… - fordulok feléd behunyt szemmel, megfelelő indokot keresve, de nem vágtam rá azonnal, így már nem hiszed el nekem. Nem, mintha annyira érdekelne téged az én bajom. - Csak kicsit elméláztam. Ennyi az egész.

- Értem - bólintasz, aztán megint felemeled a fejed. Nézed egy darabig a messzi kékséget, aztán megfordulsz, egyenesen a sereged felé, a milliónyi katonához, akik mind egy szót hajtogatnak csak: Heil, Heil… 

Furcsák a németek. Erősek, összetartóak, de idegenek, még egymásnak is. Mintha nem is ismerném őket. Mintha téged sem ismernélek. És mégis szeretlek.

- A mai nap döntő - beszélsz hozzájuk immár éles, határozott hangon, érezni minden szavadon, hogy tisztában vagy az erőddel. - Ma az ellenség legfőbb csapatait fogjuk támadni…

Csak nézlek téged, nem figyelek arra, mit mondasz, hiszen úgysem érteném. Én nem értek a háborúhoz. Az évek során elsínylettem, meggyengültem, és használhatatlanná váltam. Tengelyhatalomként semmit sem érek, mindig te mentesz meg, de talán jobb is így. Vagy nem. A terhedre vagyok. Meddig bírod még?

- Itália - szólítasz meg, mire felkapom a fejem. Komoly tekinteteddel találom szemben magam. - Neked is segítened kell a harcban.

- Persze - bólintok lelkességet színlelve, bár úgyis tudod, hogy ez csak megjátszás, valójában sírni lenne kedvem az egésztől. - Ez szövetségesedként kötelességem.

- Ja. Ezt ne szúrd el… - sóhajtasz lemondóan, és már csak a megvető pillantás hiányzik, hogy tényleg elveszettnek érezzem magam. Szeretlek, de te sosem fogsz többként tekinteni rám egy koloncnál. Próbálhatok bármilyen erős lenni, utánozni Róma nagyapát… ha olyan lennék, mint ő, vajon szeretnél? - Ha az angolok megint elvernek, már nem fogok tudni segíteni neked. - Talán erre van szükségem. Elvernek, és akkor végre kiszállhatok ebből a francos vérontásból!

- Nem lesz rá szükségem - pillantok oldalra, és ennél nagyobbat már ha akarnék sem tudnék hazudni. Hiszen szükségem van rád, minden téren. Te vagy az, aki megvéd, aki nem engedi, hogy veszítsek, aki bátorít, és képez akkor is, ha már a földön csúszva könyörgöm szünetért… mondjuk az-az idő nem mostanában volt.

- Szerintem meg igen. Azok a kibaszott stricik nagyon sokan jönnek - hallom magam mellől ikertestvérem hangját, aki nem is tudom, mikor keveredett mellém. Lehet, hogy már régóta itt áll.

- Ugyan. Könnyen le tudnátok verni őket. Ha lenne legalább egy incifinci helytállásotok - jön a gunyoros hang mellőled, és nem kétséges, ki néz így le minket: a bátyád, Kelet.

- Poroszország - villantod rá vádlón a szemeid, mire a fehérhajú vigyorogva vállat von.

- Hát most nem?

- Olaszország nem fog kudarcot vallani - jelented ki komolyan, bár nem tudom, ebben valóban hiszel-e, vagy csak engem próbálsz biztatni. Mert én nem hiszek magamban, ennyi biztos.

- Ki fognak nyírni minket, öcsi, és ez csak a buzi krumplizabáló barátod hibája! - morog a fülembe bátyám, de nem törődöm vele. Ő nem látja a te nagyságod, hogy mennyire erős vagy, mennyire hatalmas, és kedves… velem. Bár lehet, hogy csak kihasználsz. Minden nap megfordul a fejemben, mikor egy elfoglalt nemzetet látok, ahogy igáját húzva termeli ki neked a hadakozáshoz szükséges milliónyi fémet, golyót meg gránátot… és minden fegyver maga a rideg halál. Te mégis örömöd leled bennük.

- Menjünk - teszed a vállamra a kezed, mire feléd pillantok, és mosolyogva bólintok. Neked nem tudok ellent mondani. Pedig már futni a szeretnék. A vezetőim önfejűek. Olyan dologba rángattak bele minket, amihez túl kicsik vagyunk. És a te vezetőd nem fogja megengedni, hogy most hátráljunk meg.

De szeretlek… és épp ezért… el fogok viselni minden egyes megalázást!

Amíg végre el tudom majd mondani, mit érzek irántad.

- Ezt nem hiszem el, a Tengelyhatalmak már megint kudarcot vallottak - csap le az asztalra a főnököd dühösen, te pedig már meg sem próbálod lecsitítani, úgyis tudod, hogy nem menne.

- Mein Führer, a helyzetünk ennyire még nem rossz… ha mozgósítjuk ezeket a csapatokat… - mutatsz a térképre, de rögtön el is húzod a kezed, mikor vezetőd idegesen gyűri össze a lapot, és a földre dobja. Ordít, téged vádol, te pedig próbálsz nyugodt maradni, és megvédeni magadat, a népedet. A vezetőd viszont nem tágít. Teljesen kifordult magából… már rég nem hiszek abban, hogy tényleg felnézel rá.

- Nem mozgósítunk semmit, amíg én azt nem mondom! Itt én parancsolok! Értetted? ÉN! - Már megint kijött a sodrából, ami mostanában amúgy elég gyakran történik meg. Nem is csoda, a helyzet egyre romlik. És ez már nem csak az olaszok miatt van.

- Értettem, Mein Führer - mondod monoton, mély hangon, az én vezetőm pedig csak halkan sziszeg mellettem, és a homlokát fogja. Kezd neki is elege lenni ebből az egészből. Olaszország kimerült, Németország teljesen kiszipolyozta. Ráadásul nyakunkon a Szövetségesek csapatai is. Minden nappal egyre elesettebbek vagyunk.

- Nem lesz így jó, Führer - áll fel a mellettem ülő, és barna szemeivel a németek fejére néz. - Ezt jobban meg kell beszélnünk.

- Ja, persze. Megbeszélhetnénk, de nekem nincs szükségem senki tanácsára. Németország erős, hatalmas nemzet, ehhez képest Olaszország semmi. Örülnöd kellene, hogy a mi oldalunkon harcolhatsz, Mussolini. - Lenéző tekintete megalázóbb mindennél, mintha tényleg úgy gondolná, hogy ő a világ ura, holott attól még igen messze áll. És ki tudja, talán sosem éri el azt a szintet.

- Kikérem ezt a hangnemet - motyog a vezérünk, de szembeszállni ő sem mer a Führerrel. Itt egyik szövetsége se mer.

- Távozhatsz - int a fekete hajú neked, te pedig tisztelegsz, aztán elindulsz kifelé a tárgyalóteremből. Mussolini felé pillantok, aki csak biccent, hogy menjek én is. Tisztelgek, és utánad eredek. Még éppen látlak, mikor becsukom magam mögött az ajtót.

- Ludwig - kiáltok feléd, mire te szembe fordulsz velem. Az arcodról semmi jó nem olvasható le.

- Mit akarsz, Feliciano?

- Én… csak… - hátrálok pár lépést, és lesütöm a szemem. Mért is vagy még mindig ilyen határozott? Ezzel nem merek szembeszállni. - Azt hiszem, hamarosan itt kell hagynalak téged.

- Miről beszélsz? Ne viccelj - legyintesz, mint aki tényleg nem érti, pedig pontosan tudom, hogy tisztában vagy vele.

- Én tényleg… - Leintesz. Nem vagy kíváncsi rám, itt hagysz. Megtört képpel bámulok utánad, a hátam mögött lévő teremből pedig már hallom az ordítozást. A vezetőm most már nem fogja tovább bírni, és az országom sem. Itt a vége. Bocsáss meg, Németország…

De azt hiszem, a szeretetem már egyáltalán nem elég.  

- Öcsi, nagyon gázos már a helyzet, húzzunk el, mielőtt még nem késő! - győzköd mindenre elszánt ikerbátyám, és az egy kicsit sem segít rajtam, hogy a katonaság háromnegyede teszi még ugyanezt.

- De értsd meg, Lovino, nem mehetünk el innen, amíg a vezetőnk parancsot nem ad rá! Ha a Füher…

- Elegem van már a hülye Führerből! Ezt tovább nem tudjuk elviselni! - fakad ki a barnahajú, és indulatosan feláll az előttem lévő székből. - Ha te nem egyezel bele, majd én kivezetem innen a csapatokat!

- Bátyó… - sóhajtok egy nagyot, majd lassan felnézek az előttem lévőre. Nem mondhatok neki nemet, ha megteszem, a nép ellenem fordul. A németekkel többé nem példálózhatok. Itt véget ért a tűréshatár. Kimerültünk, jól tudom. De okos dolog szembeszállni épp a hatalmas Németországgal? A válasz nem. A legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam.

De mikor volt okos dolog a háború?

- Rendben - bólintok végül, mire a közelben lévő összes olasz arca felderül. - Még ma este elhagyjuk a tábort.

Nem mondhatnám, hogy tökéletes a terv. Sőt, azt sem mondhatnám, hogy jó. De végre kell hajtanunk, muszáj. Ha most nem vallunk kudarcot, akkor ez lesz az első sikerünk. Milyen szánalmas is. Az első siker, hogy el tudtunk menekülni a szövetségesünk táborából.

- Erre - intek az embereknek, mikor az egyik őr eltűnik a legközelebbi ajtó mögött. A katonák fürge nyulak módjára teremnek a következő folyosón, nem hiába, ebben vagyunk a legjobbak. De ebből a bunkerből nehezebb lesz kijutni, mint gondoltam.

- Hogyan tovább? - kuporodik le mellém bátyám, miközben a helyiség alaprajzát szemlélem. Meglep, hogy most semmi obszcén nem volt a mondandójában.

- Itt kéne áthaladnunk - mutatok Ludwig szobája felé. -, mert kevés az őrség.

- Pont itt? De hisz ez krumplibogár lakja! Ha észrevesz minket, annyi a menekülésnek - morran rám a barna, de én csak a fejem rázom, és elmagyarázom neki, hogy Németország ilyenkor még edzésen szokott lenni. Jobban mondva nézi, ahogy a többiek edzenek, ő meg vezényel.

- De sietnünk kell, nemsokára végez - csavarom össze a lapot, aztán felállok, és intek, hogy menjünk tovább. Hosszú, elágazó szürkeség, mindegyik ugyanolyan, mégis fejből tudom, merre kell menni, hogy hozzád lyukadjunk ki. Reménytelen vagyok, nemde? Pedig most épp előled futok…

Megérkezünk a kijelölt ponthoz, és settenkedve, szinte már tényleg hangtalanul megyünk el a szobád mellett. És eddig úgy tűnik, hogy minden rendben, de…

- Ach - hallunk egy apró neszt a hátunk mögül, mire ösztönösen fordulunk a hang irányába. Természetesen te ott állsz a folyosó végén, egy osztag katonával, mintha csak tudtad volna, hogy ez lesz. Pedig nem te tudtad. A Führered volt az. - Valahogy sejtettem, hogy itt talállak - kiáltasz felém, a válladon pihenő fegyvert felemelve. - Zurecht olasz sereg, ha kérhetem, meneteljetek szépen vissza a sátratokba.

Mindenki hallgat, és mindenki engem néz. Várják, hogy megvédjem őket. De hogy tudnám? Mit mondjak? „Igen, azonnal megyünk, bocsánat, hogy majdnem meglógtunk.” Na persze, az kellene még!

- Ludwig - sóhajtok fel végül, és a kezemet felemelve indulok meg feléd. - Beszéljük meg ezt a dolgot!

- Ezen nincs mit beszélni - mondod komoly, éles hangon, és fejeddel a mögöttem csoportosulók felé böksz. - Indulás, vagy erőszakot kell alkalmaznunk.

Erre már megállok, tőled alig pár méterre. A szemedbe nézek, próbálok belőle kiolvasni valamit, akármi kis gyengeséget, de nem megy. Semmi érzelem, ahogy sohasem volt. Ez jellemző a németekre.

- Én… csak azt akartam mondani… - lassan hátranyúlok az övemben lapuló fegyveremhez, mire te idegesen összerezzensz, és most már rám irányítod a puskád csövét.

- Tedd előre a kezed - utasítasz, de most nem fogok engedelmeskedni neked. Csak szomorúan elmosolyodom, és a pisztolyom lassan kihúzom a tokjából.

Mintha lenne esélyem egy komplett Wermacht ellen…

- Bocsáss meg. Valószínűleg már sohasem tudom majd elmondani - suttogom feléd, te pedig értetlenül nézel rám. Nem fogom tudni elmondani, mennyire szeretlek, mert… most elhagylak. És többé nem jövök vissza.

Csak bámulok égkék szemeidbe. Most összezavarodsz a tekintetemtől. Épp ez a célom. Előkapom a pisztolyt, és kilövöm a puskát a kezedből. A mögöttem lévők tudják, mit jelent ez: futást.

Felharsannak a fegyverek, mind a menekülőket üldözve, de engem a vasfal némileg még megvéd, koppanva térülnek el a golyók, amik eredetileg engem céloznak meg. De nincs sok időm. Nekem is futnom kell.

Megfordulok, és a folyosó vége felé iramodom. A bátyám ott vár engem, nyújtja a kezét, hogy előbb be tudjon rántani a védelmet nyújtó átjáróba, és én is felé kapok. Már majdnem elérem, mikor…

Dörrenés. A szívem dobogása. Egy ismeretlen szúrás a hátamban, ami megállásra késztet.

A hangok eltompulnak körülöttem, az idő mintha lelassult volna. Hirtelen nem érzékelek semmit, mintha megszűnt volna a világ.

A németek felé fordulok, és megpillantom a zavarom okát. Nem nehéz kitalálni, ott pihen a kezedben… még füstölög. Elég közelről lőtted rám. Hirtelen megértem. A golyó fontos szervet ért, ezért esett ki minden. Ez volt a bosszúd, amiért nem tettem, amit kértél? Végül is már mindegy.

Az ingemen lévő folt egyre nagyobb lesz, a szemem pedig egyre homályosodik. Lassan térdre rogyom a felsőbbrendű fajtád előtt, aztán még tovább esem, egyenesen a hideg padlóra. Már nem érzékelem, ahogy a bátyám a nevemet kiáltja, és próbál segíteni. Már nem érzek semmit. Vagy mégis…

Tényleg nem fogom tudni elmondani. Most már tényleg sohasem.

Fehér, fényes… és ez a különös szag… mi ez?

- Öcsi! Öcsi, felébredtél? - Egy könnyes, aggódó szempár, és még annál is nyúzottabb arc. Bátyám megviselt alakja hajol fölém, én pedig résnyire nyitott szemekkel pásztázom.

- Hol… vagyok? - nyögöm ismét lehunyva pilláim, így már kicsit tisztább a kép, mikor ismét felnyitom őket.

- Valami ápolói szobában. Az a szemét Ludwig idehozott, miután lelőtt… de ugye jobban vagy már? - fogja meg a kezem, és reménykedően fúrja tekintetét az enyémbe. Akaratlanul is elmosolyodom idióta bátyámon, és csak bólintok, bár magam sem tudom, mennyire vagyok jól.

- A menekülés! - kezdem, de Lovino grimasza mindent elárul. Kudarcba fulladt. Tehát még mindig német földön vagyok. Sóhajtom, mire a mellkasom úgy sajdul össze, hogy kis híján könnyek gyűlnek a szemembe. Bátyám rögtön felvesz egy pohár vizet az asztalról, és az orrom elé nyomja, de én csak eltolom, hogy nem kell. A fájdalomra úgysem lenne gyógyír.

- Mennyi morfiumot kaptam? - pislogok rá testvéremre, aki csak vállat von.

- Nem tudom. Mióta itt vagy, most engedtek be először. Már azt hittem… - Nem fejezi be a mondatot. Tudom, mire gondol. De engem nem olyan könnyű megölni.

- Mussolini?

- Nem tudott megegyezni a Führerrel, de nem adja fel. Ki fogunk lépni a háborúból! Minden rendben lesz - szorítja meg a kezem, én pedig üres szemekkel bámulok magam elé. Nem lesz rendben semmi. Csak még rosszabb lesz minden.

- Ludwig? - a szavam elhaló, üres, már tényleg reményvesztett. Bátyám erre szájhúzva a zsebébe nyúl, és előhalász egy kis cetlit.

- Ezt küldi neked.

Érdeklődve veszem el a kis lapot, és kibontom.

Itália!

Bocsáss meg, amiért lelőttelek, de csak a te érdekedben tettem. Így még maradt esélyed a túlélésre. De mivel szökni próbáltál, valószínűleg már sose látjuk egymást. Sajnálom…

Ludwig

- A hátulján is van valami német hülyeség - böködi bátyám a cetli másik oldalát, mire megfordítom, és az oda írt mondatot is elolvasom.

Ich liebe dich.

Ez… ez mit jelent? Liebe… talán ez a szív? Vagy… lehet, hogy ez az, amire gondolok.

Megrázom a fejem. Végül is sok dolog nem lehet. De ha az, talán még nincs veszve minden.

Óvatosan hátradőlök az ágyon, és a fölöttem húzódó fehér plafont vizsgálom. Nem foglalkozom sem a sebem sajgásával, sem az össze-vissza hablatyoló testvéremmel. Most csak egyvalamire tudok gondolni. Rád.

I love you. Aishiteru. Ti amo. Je t'aime. Te amo. Szeretlek…

Ich liebe dich.

Talán… talán ez is ugyanazt jelenti?