2. fejezet - Amik voltunk

Második fejezet, amiben már jobban bonyolódnak a dolgok, és nem csak Harry és Louis között. Jó olvasást, a véleményeket pedig szívesen fogadom ^^

✖ ✖ ✖

- … mióta voltunk együtt? - térek a lényegre, már elegem van a kertelésből. A göndör erre hitetlenül mered rám, mintha még mindig képtelen lenne elfogadni, hogy semmi emlékem nincs róla. Pedig hiába néz így, akkor is ez van.

- Gyakorlatilag még most is… - kezdene bele valami nyálas dumába, de ma már egy egész CD-t meghallgattam magunktól, pont elég is volt.

- Nem ezt kérdeztem, Harry - vágom a szavába, ujjaimmal türelmetlenül dobolva a busz kárpitozott ülésén. Örülnék, ha nem nehezítené meg a dolgot, de elég csak ránéznem, hogy tudjam, nagyon is meg fogja.

- Harmadik éve - böki végre ki, én pedig szabályosan elhűlök. Három év. Három évet voltam együtt azzal a sráccal, akit csak a héten ismertem meg, de mindig egyre erősebb ingereim voltak rá, hogy képen tenyereljem. Három év. Tuti be voltam szívva.

- Te jó isten… - sóhajtok fel rezignáltan. Akárhogy próbálom pozitívan nézni a tényt, nem sikerül. - És akkor mi már… úgy értem, hogy… - nyekergem, miközben folyamatosan azon agyalok, hogyan fejezhetném ki szépen a dolgot. Úgy értem, kevésbé konkrétan, vagy valami. Harry közben lassan felhúzza a szemöldökét, és a vigyora is egyre szélesebb lesz. Tehát pontosan tudja, mit akarok mondani, de azért hagy tovább égni! Imádom, tényleg. - Tudod!  - zárom végül rövidre, ő meg csak röhög. Igazán jól megértjük egymást, szerintem azonnal rá is veszem, hogy férjül vegyen! Csak nem ebben az életben.

- Igen, Lou, három év alatt azért megesett párszor, hogy lefeküdtünk. - Bőven elég infó, köszönöm!  Egyébként miért akartam én ezt az ő szájából hallani? Már a letámadásból nyilvánvaló volt, a fenébe is!

- Oké, hagyjuk - intem le, annak ellenére, hogy én kezdtem bele a témába. Elérkeztem egy olyan pillanathoz, mikor abszolút nem értem magam. - És Eleanorral mi van?

- Eleanorral? - vág értetlen képet, pedig neki kéne jobban ismernie.

- Aha. Tudod, a kettesszámú. Hosszú, barna hajú lány…

- Még nem is beszéltünk róla, miért emlékszel rá? - kérdi szemrehányóan, amitől akaratlanul is meghátrálok. Oké, nem szeretném tudni, milyen, mikor tettekkel is kimutatja a féltékenységét!

- Talán, mert ő a barátnőm? - kockáztatom meg, de ez csak tipp.

- Én meg a barátod vagyok, mégsem ismertél fel.

- Nem, te csak egy srác vagy, aki imád élő adásban tapizni. Nagyon nem ugyanaz! - Erre elkomorul a tekintete. Nem szól semmit, de nem is kell megtennie, így is süt az arcáról, hogy mélységesen sérti az előbb tett kijelentésem. Sőt, nem is sértődés ez, sokkal inkább düh. Az ajkamat beharapva pillantok oldalra, egyszerűen nem bírok a szemébe nézni. - Jó, nem tudtam róla, csak bejelölt egy aggódó tweetben, ennyi. - Ettől mintha lenyugodna, így én is fellélegzem. Nem fizikailag fog kicsinálni ez a srác…

- Vele egy évvel kevesebb ideje - pillant oldalra Harry tüntetőleg, és ennél jobban nem is közvetíthetné felém, hogy nem akar beszélni róla. - Tud rólunk, csak azért jöttetek össze, hogy ne legyen ilyen egyértelmű a kapcsolatunk.

- Aha. Tehát spéci gumibabaként funkcionál. Hogy a francba mentem én ebbe bele? Ne válaszolj! - sóhajtok a kezemet a homlokomhoz emelve, mert egyre inkább úgy érzem, hogy a mai nap a lehetetlen dolgok megvalósulásának napja. Azelőtt sohasem gondoltam, hogy ilyen szinten ki fogok használni egy nőt, azt meg pláne nem, hogy egy pasi miatt, ráadásul mindkettőjük beleegyezésével. Mintha nem is az életben lennék, hanem anyám egyik olcsó szappanoperájában, de azt legalább ki lehetne kapcsolni! - Ez nagyon abszurd. Egyáltalán mért nem lehettünk mi együtt? A huszonegyedik században élünk, könyörgöm! - Azt már meg sem kísérlem végiggondolni, miért akartam én együtt lenni vele. Jelenleg annyi vonzalmat érzek iránta, hogy egy galambba is könnyebben bele tudnék szeretni.

- Nos, igen, de a rajongóink fele tizenöt év alatti lányokból áll… és a vezetőség nem akarja, hogy ilyet lássanak, az durván betenne a médiának és a bandának is. - Eh, hát meglátszik, hogy nem a vezetőségnek van öt húga, hanem nekem. Lehet félteni a lelkivilágukat, csak abszolút felesleges.

- Ó, értem, tehát mi vagyunk a Rómeó és Júlia meleg verziója, igazán romantikus - ül ki az arcomra a gúnyos vigyor, mert hiába tudja ezt ilyen nagyon, egyáltalán nem tartja magát hozzá. -  Látom azért te kicsit sem zavartatod magad a nyilvánosság előtt. - Erre mintha gondolkodóba esne, és ezt az időt nem rest arra használni, hogy huszonötször végigmérjen. Minimum. Oké, értem én, hogy jóképű srác vagyok, de roppantul örülnék, ha most el tudna vonatkoztatni tőle!

- Talán furcsán fog ez hangzani, de régen te sem tetted - állapodik meg végül az arcomnál, bár ez is olyan kellemetlen, mintha bármilyen más kényes helyet nézne. - Ezek foghatóak a brománcra, és ki is használtuk, mert nem igazán bírtuk egymás nélkül.

- Igazad van, tényleg elég hihetetlenül hangzik - lépek hátrébb, mert kezd egyre fojtogatóbb lenni mellette. Meg hát… nem is túl testközeli dolog, amit mondani akarok neki. - Nos, Rómeó, szeretnék közölni veled valamit. Vége.

Csend. Kínos csend telepszik ránk, pedig azt hittem, rögtön tiltakozni fog, de nem. Ehelyett csak bámul az arcomba nagy szemekkel, mint aki meg sem hallotta, mit mondtam az előbb. Kis idő elteltével úgy döntök, hogy megismétlem még egyszer, de pont ekkor ocsúdik fel a révületből, megkímélve ezzel a helyzet még kínosabbá tételétől.

- … mi? - Oké, visszavonom.

- Jól hallottad, vége. Egyszerre egy emberrel fogok járni, és veled elég problémás lenne. - Lehetne egy frappánsabb magyarázatom, de végül is nem hazudtam vele. Ő maga mondta, hogy veszélybe sodorjuk a bandát, és jelenleg az is elég nagy veszély, hogy egy fél szám szövegére sem emlékszem. Önmagában is elég stresszes, nem kell még egy titkos pasi mellé.

- Nem teheted ezt, át sem gondoltad! - rázza meg a fejét hitetlenül, miközben tincsei minduntalan az arcába csapnak, a vonásai pedig szemmel láthatóan válnak nyugodtból egyre kétségbeesettebbé.

- Mit gondoljak át? Egy épkézláb emlékem sincs rólad, hiába állítod azt, hogy perceket sem voltam képes kibírni nélküled! - mondom hűvösen, mert akárhogy is szeretném, nem tudok másképp gondolkodni. A pasimként mutatkozott be, de azt nem vette számításba, hogy az emlékeinkkel együtt volt az. Jelenleg semmivel sem több másnál.  

- Csak időt kéne adnod magadnak! Három év, Louis, tényleg nem érzed ennek a súlyát? - nyúl a kezem felé, de elhúzom előle. Nem, nem érzem a súlyát, és ha akarnám se adna rá esélyt!  

- Három év, mialatt ki tudja hány csajjal csaltál meg, és mialatt én eggyel csaltalak folyamatosan. Igazad van, tényleg ez a szerelem! - És mondhat erre akármit, az a tényeken nem változtat. Abban is kételkedem, hogy az emlékeimmel együtt akartam-e bármi komolyat vele.

- De…

- Nem! Fogadd el, és kész! - vágom a szavába, mert felesleges lenne tovább magyarázkodnia. Már nem változtat semmin. - Végre normális haverok lehetünk, nem örülsz? - Hát nem örül. Olyannyira nem, hogy a fájdalom ennél tisztábban nem is tükröződhetne róla. Aztán nyel egyet, és oldalra pillant. Nem kell látnom az arcát, hogy tudjam, mi következik most, és sokkal jobb, ha ennél nem vagyok jelen, úgyhogy egy halk sóhaj kíséretében elindulok mellette. Ismét a karom felé nyúl, de most nem lököm el magamtól.

- Kérlek… ne csináld ezt velem… - súgja fojtott, távolinak tűnő hangon. Némán visszafordulok felé, és csillogó szemeibe nézve lassan lesimítom a kezét az enyémről.  

- Sajnálom, Harry.

Az elkövetkezendő napokban a feszültség tízszeresére nő köztem és a banda között. Hamar kitalálják, mi történt a buszban, annál is inkább, mivel Harry teljes depresszióba burkolózik. Arra számítottam, hogy az én létezésemről megfeledkezik, de arra nem, hogy mindenki máséról is. Pedig így van, és a többiek valahogy nem nálam kepesztenek a figyelemért. Valamilyen szinten érthető, mert nem én vagyok az, akit megviselt a dolog, de azért nem is túl buli tök egyedül bámulni ki az ablakon.

- Akkor most mi sem vagyunk a barátaid? - kérdi meg egyszer Niall, pont olyan naivan, ahogy arra számítottam tőle.

- De igen - nyugtatom meg, mert velük nincs bajom, ha lenne, egyúttal ki is léphetnék a bandából. - Egy pasi azért egészen más téma.

- Igen, kicsivel szorosabb kötelék - hagyja rám Liam, bár inkább szemrehányásnak intézte, mint egyetértésnek.

- Csak ránk tartozik, oké? Vagy esetleg volt más pasim is közületek? - nézek végig rajtuk hűvösen, és egyúttal azt is elkönyvelem, hogyha erre bárki igent mer mondani, akárcsak poénból is, azt menten kirúgom a buszból. Szerencsére mindannyian hallgatnak, és nem szándékoznak gúnyt űzni belőlem. Ám nem tart ki sokáig ez a hevesség, mert hamar rájövök, hogy végeredményben csak attól félnek, hogy őket is ugyanúgy otthagyom, mint ahogy Harryt. Szóval nem konkrétan miatta ilyenek.

- Nem úgy értem - sóhajtok végül megadóan. - Ez bonyolult. Ne nehezítsétek meg jobban.

- Persze, elvégre te sem nehezítetted meg senkinek - húzza el a száját Payne, és sajnos elég hangosan mondta ahhoz, hogy a busz végében fetrengő célzott is meghallja. Ugyan senki sem hívta, de ilyen leplezetlen utálásra azért már ő is elődugja az orrát, és beül Zaynék mögé, hogy onnan hallgassa az alázásom. Épp ezért úgy döntök, hogy majd később beszélem meg Liammel, mit jelent a magánélet, és mit jelent az, hogy ne pofátlankodjon bele.

Így az út további részét puffogással töltöm, de némileg feloldódik a hangulat, mikor Zayn elkezd valami fatális marhaságot ecsetelni a mögötte ülő göndörnek, hogy feldobja a hangulatot. Rövidesen Niall is hátrafelé kezd el trécselni, úgyhogy Harryvel műszakot váltunk, és én leszek az, aki magába roskadva vegetál. Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikor ismét marha távol érzem magam tőlük. De nem csak tőlük, úgy az egész One Directiontől…

Kicsivel később megérkezünk a legújabb interjú helyszínére, valami törtfehér, hideg terembe. Sajnos túlságosan is felidézi bennem a kórházban töltött napok szépségét, úgyhogy a kedvem zuhanórepülésben ér egyre lejjebb. Néha próbálnak ugyan bevonni egy-egy beszélgetésbe, de mivel nem mutatok semmi hajlandóságot, végül nélkülem rendezik le a dolgokat az operatőrökkel. Ezen a felvételen nem lesznek olyan sokan, mint anno a sajtótájékoztatón, és nem is élő adás, úgyhogy most nem vagyok ideges. Inkább csak lehangolt, és még inkább az leszek, mikor rám kennek egy tonna sminket. Niall közben hülye pofákat vág, hogy felvidítson, és értékelem is az erőfeszítését egy mosollyal, de többre nem igazán telik.

Aztán eljön az a pillanat is, hogy be kell állnunk a kamerák elé. Vagyis kettőnek közülünk ülnie kell, a többiek meg mögöttük helyezkednek el. Engem az egyik székre nyomnak le, és ez nem is érdekelne, ha következő körben nem tennék ugyanezt Harryvel is. Nem igazán találták el a helyes összeállítást, mert előzőleg is veszett rosszul sült el, mikor minket egymás mellé tettek, úgyhogy egy fél mondattal megkísérlek változtatni rajta, de könnyűszerrel leintenek. Nem akarok balhét csapni, így is elég rosszban vagyunk már a srácokkal, és kicsit sem hiányzik, hogy a végén már csak saját magammal tudjak dumálni.

Styles úgy csinál, mintha hidegen hagyná az egész helyzet, sőt, gyakorlatilag levegőnek néz. Igaza is van, így a legjobb mindkettőnknek, azonban most, hogy ügyet se vet rám, mintha szabályosan vonzani kezdené a tekintetemet. Nagyon kell türtőztetnem magam, hogy én se pillantsak felé, és főleg ne azokra a göndör tincsekre, amikre most pont tökéletes látkép nyílna. Nem értem, mi van velem, nem fétisem a göndör haj, de az övé mégis olyan… hívogató. Oké, ezt most villámgyorsan kiverem a fejemből, mintha soha nem is lett volna. Nem érdekel Harry, a haja meg aztán főleg nem, és nem figyelek rá! Így lesz.

Pont időben ígértem meg magamnak, mivel végszóra a riporter csaj is megérkezik, kezében egy szép hosszú listával. Nagytételben mernék fogadni rá, hogy legalább a kérdések fele nekem szól, és már most fáradt vagyok, pedig el sem kezdtük. Na nem baj, legalább a banda mögöttem van festői tájképnek, mint mostanában mindig.

Egyébként egészen fiatal lányról van szó, talán csak pár év különbség van köztünk, az is lehet, hogy pályakezdő. Akkor viszont még nehézkesebb lesz ez az egész, roppantul örülök.

Végül az említett is belép a képbe, a felvétel pedig elindul. Jön a szokásos sablonköszöntés, a kérdés, hogy érezzük magunkat itthon, mit gondolunk a legújabb albumunkról, kinek mi a kedvenc száma róla, satöbbi. Valaki roppant viccesen elsüti, hogy nekem biztos a „Midnight Memories”, mert abban legalább vannak emlékek, ha-ha, nagyon humoros volt. Ezzel a témát már át is vezették rám.

- Hogy vagy, Louis? - teszi fel ugyanazt a kérdést, amit száz előző riporter már feltett, és nekik sem tudtam sokkal másabbat válaszolni.

- Jól, és a dokim szerint csak idő kérdése, mikor jövök helyre teljesen. - De ajánlom, hogy ezt ne kelljen még ötven adónak elmondanom, mert kezd túlontúl is sok lenni!

- Az remek, de nem teljesen így értettem. Biztos nehéz, hogy egy olyan világba csöppentél bele, amire egyáltalán nem emlékszel. - Mi? Ez a nő tényleg az érzéseimmel próbál foglalkozni? És én még azt hittem, hogy már semmi sem tud meglepni! - Szóval elmondanád, hogy érzed magad?

Elgondolkodva fixírozom az előttem álló lányt. Azt kéne mondanom, amit elvárnak tőlem: hogy valóban nem könnyű, de majd megoldom. Valahogy elérem, hogy ismét ugyanúgy tekintsenek rám, ahogy azelőtt, azzá válok, aki három év alatt lettem mellettük, de… hiába is mondanám ezt, mikor bizonyos tények egyértelműen kizárják. Például, hogy Harryvel közel sem olyan a kapcsolatom, mint amilyennek lennie kéne, viszont a banda már ahhoz szokott hozzá, így hidegzuhanyként érte őket, mikor az „új” Louis egy szempillantás alatt véget vetett neki. Legalább olyan nehéz lehet elfogadniuk, mint amennyire nekem az új helyzetem, így hát mind az öten csapnivalóan vagyunk.

- Furcsán - kezdem bizonytalanul, összegezve a fejben lezajlott eszmecserét. - Tényleg olyan, mintha egy álomba ébredtem volna. Mindenem megvan, amit valaha akartam, karrier, csodálatos barátok és egy gyönyörű barátnő, de… - Kis időre elakadok, mert nem tudom, kimondhatom-e azt, amire tényleg gondolok. Mutathatom-e magam ennyire gyengének, mikor mindenki másnak is ugyanolyan nehéz, mint nekem. Nem jogos, hogy ezt tegyem, de úgy fair, ha legalább most őszintén válaszolok. - Csak arra tudok gondolni, mi van, ha nem ez a valóság. Mi van, ha egyszer majd tényleg felébredek, és minden eltűnik, amit itt látok. Ha mindent elveszítek, ami itt valaha az enyém volt.

A mondat végeztével már magam elé bámulok, hogy még véletlenül se lássam, hogy reagálnak a többiek. Az általános csend persze beáll, erre senki sem tud mit mondani, és meg is értem, nem is igazán lehet.

Aztán mikor felnézek, kénytelen vagyok rájönni, hogy nem a válaszom sokkolta le ennyire a körülöttem lévőket. Ó nem, inkább az, amit közben tettem. Ugyanis abban a pillanatban realizálom, hogy amíg beszéltem, a kezem magától úgy döntött, hogy elkapja Harry egyik kiálló, göndör tincsét, és mindenféle előzetes nélkül csavargatni kezdi. Nekem pedig egész eddig semmi közöm nem volt ehhez, olyan önkéntelenül jött az egész mozdulatsor, hogy észre sem vettem. Most viszont teljesen lefagyok, és legalább olyan meghökkent képet vágok, mint amilyet Harry is rám. Így bámulunk egymás szemébe, egészen addig, míg a barna szája lassan félmosolyra nem húzódik. Ez pedig épp elég nekem ahhoz, hogy totálisan elveszítsem az irányítást.

Elkapom felőle a kezem, majd a saját hajam is hátrafésülöm „így már jobb” jelmondattal, mintha csak direkt csináltam volna az egészet, pedig nem, és ezt mindenki más is tudja, a kényszeredett vigyorom elárul. A hátunk mögött lévők persze kimentenek azzal, hogy mindkettőnk haját összekócolják, hülyülésbe fojtva az egész jelenetet, de ez részünkről semmin sem változtat. Harry innentől le sem veszi rólam a szemét, ha kérdezik, akkor is engem néz, és bármit teszek vagy mondok, nem tudom másra terelni a figyelmét. Hihetetlenül feszélyezve érzem magam, és mikor már azt hiszem, hogy a zavarom nem lehet tovább fokozni, végre vége az interjúnak, és felállhatok mellőle.

De hiába is menekülnék, mert amennyire levegőnek nézett az elején, olyannyira tapad rám most, mintha egy csapásra elfelejtette volna a pár napja történteket. Ezt nem lesz egyszerű helyrehozni, pláne a kimagyarázhatatlan reakcióm után, amit még igazán kontrollálhattam volna, de nem, én inkább elszalasztottam a lehetőséget.

És fáj bevallani, de még akár az is lehet, hogy teljesen szándékosan.  

Akármennyire nincs ínyemre, azért mégiscsak jót tesz a bandának, hogy egy fikarcnyi önkontrollom sincsen. Harry ismét beszél velem, és bár semmi értelmeset nem mond, mégis megnyugtatja vele a többieket, és a hangulat ismét a régi. Mondjuk azért nem teljesen, de kezdetnek ez is megteszi.

Ráadásul pont kapóra jön, mivel Eleanor írt, hogy estefelé érkezik a gépe, én pedig megígértem, hogy kimegyek elé. A probléma csak az, hogy az emlékezetkiesős időszakban óva intettek a vezetéstől, nehogy valami karambolt okozzak. És ahogy magamat ismerem, tuti, hogy nem hagynám ki a lehetőséget.

De még jó, hogy van egy egész bandám, aki három év alatt úgy megszeretett, hogy ingyen és bérmentve, ráadásul dalolva fognak kivinni a barátnőm elé! Ez utóbbit szó szerint. Kivéve Harryt, mert határozottan jobban bírom az élő nőket, márpedig ha rajta múlna… inkább ne próbáljuk ki!

Oké, marad még egy Liam, egy Zayn és egy Niall. Már csak szépen kell néznem rájuk, biztos el fognak vinni!

Úgy tíz perccel később megtudom, hogy Zaynnek nincs jogsija (kocsija viszont igen, miért is ne?), Niallnek más tervei vannak estére, Liam meg… nos, igen, Liam köddé vált még azelőtt, hogy bármit is kérdezhettem volna tőle. Mindig a legjobbkor szublimálódik, ez kétségtelen.  A tömegközlekedés kizárva, mert ennyi erővel rögtön le is vethetném magam egy felhőkarcoló tetejéről, ugyanolyan instant öngyilkosság lenne.

A rossz hír az, hogy egy ember maradt, de a jó hír az, hogy bárkit lefizethetek, hogy elvigyen egy körre. Mármint autóval. A sajátjával, mert az enyém nincs itt, és ha itt lenne, akkor sem nyúlhatna hozzá senki. Senki. Bárkit mellesleg ismertebb nevén taxisofőrnek hívják. Helyes, meg is van, hogy jutok oda!

Úgy fél óra múlva össze is szedem magam, és éppen készülnék ellógni a hotelból, mikor szabályosan rányitom az ajtót Harryre. Mármint a saját szobám ajtaját, vagy legalábbis azt a félreeső zugot, amiben eddig bujkáltam előle. Jellemző, hogy pont most talált meg, ilyen az én szerencsém.

Látszólag esze ágában sincs arrébb menni az útból, sőt, még arra is szakít időt, hogy leplezetlenül végigmérjen. Van egy sanda gyanúm, hogy a szó nélkül lelépés innentől nem lesz kivitelezhető.

- Hová készülsz? - kérdi végül meg, és hiába tudnám öt másodperc alatt a leghihetőbb hazugságot kitalálni, nála csak odáig jutok el, hogy kinyitom a szám, aztán becsukom. Ez volt életem eddigi legprofibb halimitálása.

- A boltba - mondom végül, mire úgy néz rám, mintha csak azt mondtam volna, hogy a Szaturnuszra. Ennyire nehéz feldolgozni, hogy akarok még egy zacskó chipset a szekrényben lévő ötven mellé? Nem is értem!

- Aha, és az eladóknak csípted így ki magad?

- Nem, a dobozos tejeknek.

Erre csak felhúzza a szemöldökét, és várakozón néz rám. Nem, nem tartozom neki magyarázattal arról, hová megyek, ha épp Jackasst mennék forgatni, az is rám, és csak rám tartozna! Épp ezért nem fogok válaszolni neki, hiába néz így rám. Nem.

- Szóval?

- Eleanorral találkozom - sóhajtok megadóan, mert hiába is próbálnám titkolni, csak szimplán rám tapadna, és ugyanúgy kiderítené. Nem hiába, hozzá van szokva, hogy mindig megkapja, amit akar.

- Ó. - Az ám. Nem az a tipikus „ó, akkor semmi keresnivalóm itt az ajtóban”, hanem az-az „ó, akkor ide most barikádot építek, és minimum le is táborozok elé”. Éreztem én, hogy érdemes lesz megosztani vele.

- Igen, és már mennék… - emlékeztetem, de csak azért sem megy arrébb, hanem fél kézzel az ajtófélfára támaszkodik, és közelebb hajol hozzám.

- Elvigyelek? - Ne, és lekapni sem kell, nagyon jól elvoltam az alap távolságokkal is.

- Nem kell - emelem fel a karját, és kimegyek mellette, mivel már meguntam a játszadozást. Ő viszont elkapja az én karom, és elindul velem az ellenkező irányba.

- De igen - teszi hozzá, arra az esetre, ha még nem vált volna nyilvánvalóvá.

- Nem hiszem, hogy…

- De.

Ő ezzel le is zárja a témát, aztán simán behúz a szobájába, és vetkőzni kezd. Ezzel a lendülettel hátat is fordítok neki, mert nem hiányzik, hogy engem is bevonjon.

- Azt hittem, utálod Eleanort - kezdek egy másik témába pár perc múlva, hátha akkor el tudom felejteni, mi történik épp a hátam mögött. Remélem, azért nem pucéran szándékozik eljönni, én ugyan nem emlékszem rá, de a fiúk emlegették, hogy egy időben nagyon is szokása volt random nudizni. Ilyenkor jövök rá, hogy még az átmeneti emlékezetvesztésnek is lehetnek jó oldalai.

- Nem utálom. Gyűlölöm - mondja olyan hangszínnel, hogyha ezt egy hét év alatti kiskölyök is hallotta volna, tuti sírógörcsöt kap. Nekem csak a gyomrom rándult görcsbe tőle, de ez még akár pozitív irányba is fordulhat a jövőben, ha Eleanor túlélési esélyei feljebb szöknek mínusz tízezerből.

- Az sokkal jobb - biccentek felé, mert úgy ítélem, hogy ennyi idő alatt már simán kilépett a veszélyes zónából. És valóban, épp az ingét gombolja be, minden más rendben van rajta. Ő velem ellentétben nem vitte túlzásba a dolgot, egy hanyag stílusú farmer, tornacipő meg fekete ing van rajta. Mindenki jobban jár, hogy a műsorokban sztájlisztok is besegítenek neki az öltözködésben, bár ez sem áll rajta rosszul, csak kissé érdekes. És a haját is hátrafogta egy kendővel, ami főleg furcsán áll neki. Nem elég… göndör.

- Ha tudtam volna, hogy így belassulsz a látványomtól, nem öltöztem volna fel - vigyorog rám, mire én a szememet megforgatva elindulok előtte.

- Legalább nem egy „Gyűlölöm Eleanort” feliratú pólót kaptál magadra.

- Nem, az épp mosásban van. - Azt még el is tudnám képzelni, hogy tényleg van neki egy, de hogy még mossa is… na, azt nem!

Huzamosabb idő után végre kiérünk a reptérre, habár Harry csak most, csak nekem extra szabályosan vezetett, de olyan szinten, hogyha nem álltunk meg az összes pirosnál, akkor egynél sem. Értem már, miért akart elvinni, a rejtett célja az volt vele, hogy még a találka előtt kinyírjon idegileg. De mert végtelenül türelmes ember vagyok (na ez már jó vicc), egyszer sem forgattam el a kormányt a keze alól, hogy öngyilkosságot kövessek el revansként. Sőt, eszembe sem jutott. Persze, hogy nem.

De végre valahára túl vagyunk rajta, ráadásul meg sem halt senki, úgyhogy eddig minden szuper. Már csak Eleanornak kellene megérkeznie. Azt írta, tíz perc, és leszáll a magángépe. Mivel nem tíz perce állok itt, jó lenne, ha tényleg meg is történne.

Aztán mikor Harry feltűnően rosszullétet kezd szimulálni, világossá válik, hogy már jön. Én csak a netre feltöltött képein láttam, úgyhogy hinnem kell az ő ösztöneinek, de mivel még nem vettem észre, hogy random csajoktól készülne ki, biztosan Eleanor lesz az.

Egy világos, hosszú szoknyában van, a derekánál vajszínű szalaggal átkötve, a fején pedig narancs szalmakalap, bár nem tudom, minek tette fel, mert minden van most, csak Nap nincs. Viszont ennek ellenére szép ebben az összeállításban, és arcra is az, kár lenne tagadni. Harry azért minden tőle telhetőt elkövet, hogy megpróbálja. 

- Kicsim - omlik a karjaimba, mikor elénk ér, és biztos nem ölel szorosan, de nekem jelenleg mégis olyan érzésem van, mintha meg akarna fojtani. - Ugye minden rendben van veled? - néz rám kisírt szemekkel, vagyis… inkább úgy, mint akinek bemostak egy jókorát előző este. Elég durva látvány, pedig messziről észre se vettem.

- Ne strapáld magad, nincs a közelben kamera - mondja unottan a mellettem álló, és ha akarná se tudná leplezni, mennyire féltékeny. A kapcsolatunk színtiszta bizalomra épült, ebben biztos vagyok.

- Mindig vannak kamerák, Styles - hajol át a vállam felett a lány, úgy válaszol. Messziről ismételten ölelésnek látszódhat, bár már csak a derekamon pihen a keze. Furcsa helyzet, mit ne mondjak.

- Semmi bajom, Eleanor - válaszolok az imént feltett kérdésre, úgy ezredjére is.

Erre a lány hátrább lép tőlem, majd futólag végigmér. Ennek köze sincs ahhoz a pofátlan stíröléshez, amit Harry vág le folyton, és ennek felettébb örülök, mert abból már bőven elegem volt a mai napra.

- Jól nézel ki - mosolyog rám édesen, én meg nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak vissza.

- Te is - viszonzom a bókot.

- Én meg hányok - jelenti be Harry, és már vártam, esküszöm.

- Hallottam, hogy szétmentetek - folytatja El zavartalanul, mintha csak kettesben lennénk. Nincs is annál felemelőbb, mint mikor a barátnőd szájából hallod ezt.

- Látom, a Modest meglepően aktív mostanában - mondja Harry gúnyosan, aki ugyanúgy nem akar tudomást venni a semmibevételéről, mint ahogy Eleanor az ő társaságáról.

- Te is meglepően aktív lehettél, ha két nap után dobott - fordul felé a lány ugyanazzal a mosollyal, amit nemrégen nekem mutatott. Ez viszont kissé ijesztő, még akkor is, ha irónia. Tuti nem két mimikája van, de akkor miért használja ugyanazt a barátjához és az ellenségéhez is? Nem túl logikus.

Harry egy sötét pillantással jutalmazza a mondatot, és bőven ellennének még egymás alázásával, de nem ezért jöttem ki az éjszaka közepén a repülőtérre.

- Beszélni szeretnék veled, Eleanor - fogom meg a barna egyik kezét, mire megszakítja a szemkontaktust Harryvel, és végre rám figyel. Már csak az-az egy bökkenő, hogy valaki nem vette a lapot. - Négyszemközt.

Harry ismét nem akarja tudomásul venni, de mikor sokatmondóan rápillantok, végre felfogja. Morog valamit az orra alatt, de távolabb húzódik tőlünk.

- Ha velem akartál beszélni, miért hoztad magaddal? - kérdi közben El, és azt hiszem ez volt az első szemrehányás, amit kaptam tőle.

- Ismered, nem? Muszáj volt - vonok vállat, mert így van, azok után, hogy kiderítette, hová megyek, feszítővassal se lehetett volna levakarni rólam. És nem is vágytam ilyen módszerekre, ami azt illeti. - De ez most nem róla szól. - Erre várakozón néz rám, de hiába terveztem el olyan szépen, mit fogok neki mondani, most, hogy eljutottam idáig, valahogy az egész totál lehetetlennek tűnik. - Van ez a dolog hármunk között… vagyis volt. Nem tudok róla sokat, de azt igen, hogy nem volt benne túl előkelő szereped, és ezt sajnálom. - Kis szünetet tartok, ám mivel nem reagál semmit, kénytelen vagyok folytatni. - Csakhogy már nem vagyok a régi, ezért úgy gondoltam, új lappal indíthatnánk, amiben nincs benne semmilyen harmadik. Már ha te is… - Esélyem sincs befejezni a mondatot, mivel Eleanor ismét átölel. Kicsit hirtelen is ér, arra számítottam, hogy kioszt, nem arra, hogy a nyakamba borul. De sokkal inkább kedvemre való ez a reakció.

Visszaölelek, és hosszú másodpercekig így is maradunk, aztán Eleanor kissé eltávolodik tőlem, és a szemembe néz. Tényleg teljesen más a tekintete, mint Harryé. Csak azt nem értem, miért hasonlítom folyton hozzá…

Aztán válasz helyett megcsókol. Az ajkai forrón tapadnak az enyéimre, és még inkább fokozza a hatást, hogy közben a hajamba is túr. Huh.

Annyira jó lenne, ha miattam csinálná, de sajnos nem így van. Ez a műsor csak és kizárólag egyvalakinek szól, aki valószínűleg most is meredt szemekkel bámul minket, és belülről ki tudja, hányadszorra törik össze. Pedig én nem akartam, hogy így legyen. Ő harcolta ki magának…

Egy idióta vagy, Harry Styles.